2. Áldozataink

 *Athén utca 21. (üres telek, szerda, 17:44)*

A kés szinte szélviharként suhant, majd fúródott bele a műanyag tollakból készült gyakorlóbábuba. Ha lett volna vére, most ezer, meg ezer irányba fröcskölődött volna, de szerencsére nem így volt. Pedig a haláltusát végignézte volna egy lány. Gesztenyebarna haját felkontyolta, csupán aranyos frufruja lógott a szemébe. Nem mintha zavarta volna, sőt, inkább segített neki a pontos célzásban. Az öltözéke pedig érdekes volt. Mélykivágású pólója alól tökéletesen látszott a fekete melltartója, mintha ezzel a pici, mandarin-méretű melleit akarta volna kihangsúlyozni. Ehhez egy fekete rövidnadrágot választott, valamint egy ugyanilyen színű térdzoknit. A cipője pedig magassarkú bokacsizma volt. Talán edzésekhez, vagy csak úgy még elviselhető lett volna, csakhogy ő mindig így öltözködött. Egyébként egészen jól állt neki, ugyanis ezzel ki tudta emelni az idomait, ezzel kívánatosabbá téve magát. Nem mintha sok esélye lett volna nála bárkinek is. Jobban szeretett egyedül lenni, és egy cseppet sem érdekelték őt az olyan témák, mint a szerelem, a fiúk, az örök barátok, a körömlakkok, vagy a csinos, kislányos öltözködés. Ez mind túl távol állt tőle. Persze, egy-két izmosabb fiút ő is meglesett magának, de sosem adta elő a nagy szerelmest. Magában nyugtázta a dolgot, és már ment is tovább. Egyébként, ha többet adott volna a nőies kinézetére, akkor simán megtalálta volna a hercegét, ugyanis nem volt csúnya. Sőt, kifejezetten szép lány volt, egy-két mozdulatát még aranyosnak is lehetett nevezni. Csak nem szerette. Nem akart beállni a sorba, nem akart ő is olyan eszement tyúk lenni, mint a többi, vele azonos nemű ember. Nem is érezte volna magát jól egy habos-babos öltözetben. Egyszerűen nem passzolt a stílusához, így nagy kivétel volt Citytown lakói között. Ezzel magyarázta magának azt is, hogy nem voltak barátai. A fiúkhoz nem volt elég pasis, a lányokhoz meg nem volt elég csajos. Meg amúgy sem kedvelte az embereket, és tökéletesen kijött magával. Persze, néha irigykedett a többiekre, amikor ebédszünetben beszélgettek, vagy az egyik átsegítette a másikat egy nehezebb időszakon, esetleg, amikor a sulis srácok elmentek pizzát enni a lányokkal. Olyankor bánta. Kíváncsi volt, hogy milyen egy társaság, és az, hogy milyen, ha vannak barátai. Pasija sem volt még soha. Még nem csókolódzott, még nem érintkezett rendesen emberrel, csak amikor kötelező volt. A titkait pedig megőrizte magának. A naplót feleslegesnek tartotta, mással meg aligha beszélt. Mindig is ilyen volt.

Lassan odasétált a bábuhoz. A lépései alapján pedig határozottan nő volt. Hosszú combjai kecsesen mozogtak egymás után, ami miatt finoman riszálta a fenekét.  Kivette a kést, és egy darabig nézegette. Nem menne sokra ezzel, manapság már nem ilyen fegyvereket csinálnak, hanem sokkal modernebbeket. A műanyag madártoll a földre hullott. A lány csupán sóhajtott egyet, és leguggolva felszedte az összes apró fehér mütyürt.

- Téged is majd megint meg kell varrnom, Bobby – gyengéden végigsimított a bábu minden egyes sebén. Hogy miért ez lett a neve, azt maga sem tudta. Ez csak úgy jött neki, és amióta ez a töltött textil megvan, így is hívja őt. Bobby volt a legjobb barátja. Ha szomorú volt, akkor átölelte őt elalvás előtt, ha pedig boldognak érezte magát, akkor a gyakorlópályán elmesélte neki. Ez a hely amúgy is csak az övé volt. Még ötévesen fedezte fel, amikor erre sétált az anyukájával. Az út pedig pofonegyszerűnek bizonyult otthonról, ezért gyakran eljárt ide. Mára már kaput is szerelt rá, valamint egy komplett gyakorlópályát épített az évek során. Minden volt a kötélmászástól elkezdve a lövő pályáig, a benn uralkodó rendről és tisztaságról nem is beszélve. Nagyon a szívén viselte ezt a telket, mindennél fontosabbnak tartotta.  – De előbb még…

Bobby ismét besüppedt, immáron a saroktól, és az ahhoz tartozó talptól. Elvégre a közelharcot sem lehetett elhanyagolni, így a kisasszony arra is ráedzett. Mi van, ha megtámadják őt az utcán? Valahogy védekeznie kellett, meg ki tudja, a harcművészet mindig jól jön…

*Fokváros utca 29. (lakóépület, tizenharmadik emelet 3-mas ajtó, szerda, 17:56)*

Taemin megállt az ajtó előtt.

- Taemin – mormogta. A fémdarab azonban nem mozdult. A fiú felkapta a tekintetét. Mindig ki szokott nyílni ez a vacak. Mi történt vele? – Taemin – megismételte egy picit hangosabban.

- Sajnálom, téves – a kellemes, már megszokott női hang válaszolt neki, vagy más néven ADO. ADO, mint Automatic-door-opener, azaz automata ajtónyitó. Minek ide kulcs, ha van egy hangra nyíló ADO-d, amit feltörni is lehetetlen. Meg torokgyulladással bejutni is. Volt még mit fejleszteni rajta, de komolyan.

- Taemin – ismételte meg magát.

- Sajnálom, téves.

- A retkes nénikéd a téves – morgott Taemin – T. A. E. M. I. N. Lee Taemin…

- Sajnálom, téves – a hang megismétlődött, a fiú pedig majdnem felrobbant a dühtől. Az már csak hab volt a tortán, hogy a szülei elmentek, még csak be sem állították ADO-t…

Normális gyerek ilyenkor felhívja az ügyfélszolgálatot, de Taemin nem normális a saját bevallása szerint, ráadásul erről mások is így vélekedtek. Nem is növekedett fel normális családban. Ugyanis egy normális apa beállította volna ADO-t, mielőtt elmegy otthonról, ha már csak az ő hangjára reagál ez a vacak normális esetben. Taemin apja általában otthon dolgozik, kivéve, amikor egy irodát megy felújítani, vagy legalábbis megnézni. Olyankor az ahhoz legközelebbi Éjszakázóban alszik, anyja pedig mindig megy vele. Az Éjszakázó az a Hotel megfelelője, csak ez a név logikusabbnak tűnt a vezetőség szerint.

- Taemin – igyekezett határozottabb hangon beszélni, azonban ADO továbbra sem működött.

- Sajnálom, téves – jelezte ismételten. Minnie majdnem felrobbant az idegtől. Ez volt a beceneve. Minnie. Tíz éves koráig ő volt a legkisebb gyerek az osztályban, ezért Taeminnie lett a neve, majd valahogy elhagyták a Tae részt. Így lett belőle Minnie, bár utálta. Nagyon rühellte, de a becenév nem mindig olyan volt, amit a használója kedvel.

Így Minnie kénytelen volt a B-tervhez hozzálátni. Megismételte édesapjának a hangjához hasonló kiejtést, de sajnos nem volt ugyanaz. Ha ADO minden hasonló hangot elfogadott volna, akkor nem létezik a biztonság. Így Taemin kénytelen volt a C-tervet használni. Elővette a mobilját, és a legjobb tudása alapján kérvényeztette a DNS-tesztet. Szerencsére több telefonszámra is be lehetett állítani ADO-t, és ezt a drága édesapja legalább nem felejtette el.

- Na? – kérdezte magától, és ADO szinte azonnal válaszolt.

- Kérem, mutassa az ujjlenyomatát – a robot egy piciny résen kettényílt, és egy zöldszínű, ujj formájú kép jelent meg rajta. De ez trükk volt. Taemin közelebb hajolt hozzá, majd nyelvét odaérintette. A hideg fém kissé zavarta őt, de kénytelen volt megtenni. ADO visszahúzta a gépet elemzésre, Taemin pedig várt.

- Gyerünk vasdarab… ha bevizelek, akkor nagyon ellátom a bajod – fújtatott.

- Elemzés kész. A DNS-teszt sikerrel járult, üdvözöllek itthon, Taemin – Azzal kinyílt az ajtó, a srác pedig morogva belépett. Az újabb robot leemelte a cipőjét, ő pedig már rohant is a mosdóba. A családja nem a felsőosztályból származott, ezért a lakásban sajnos kénytelen volt magától sétálni. Mikor az ajtó elé lépve az kinyílt, ő beszaladt pisilni. A mosdók is teljesen megváltoztak. A víztartályok helyett transzformátorok voltak, amelyek szétválasztották a vizet a vizelettől, amit a csapokba vezettek. A felesleg pedig átment a Laborba. Abból készítették az ételeket, így minden újra lett hasznosítva.

*Sydney utca 12. (lakóépület, nyolcadik emelet 1. ajtó, szerda, 18:23)*

- Köszönöm a vacsorát, finom volt – a lány elmosolyodott. Az asztaltól felállva odabaktatott a mosogatógéphez, amiből két kar nyúlt ki. Elvették a tányért, a kisasszony pedig már be is robbant a fürdőszobába. A holmijait levette, a szennyesláda szinte azonnal magába szippantotta a bájos ruházatot, ő pedig beállt zuhanyozni. A víz tökéletes hőmérsékletre váltott, szinte csak a lány puszta gondolatára, így nem kellet bajlódni a beállítással. Minden egyes csepp lassan csúszott végig a tökéletes testen, és szinte azon versenyeztek, hogy melyik marad fenn tovább. Nemhiába. Ez a lány volt a legutóbbi felmérések alapján a Legszebb. Nagyon igaz volt rá. A hatalmas mandulaszemeket nem zavarta a dupla szemhéj, tökéletesen összeillettek a puha, makulátlan bőrrel. Naeun nem sok sminket használt, amit pedig alkalmazott, azt csak a szemei kiemelésére tette. Nem mintha nem lett volna eléggé szép…

Ráadásul a tökéletesen ápolt haja sem jelentett hátrányt. A sok koszos, összeragadt női frizura között az övé tündökölt a legszebben, és erre nagyon büszke volt. Akinek még szép haja lett volna, az általában felfogta, hogy ne lógjon ki annyira a sorból, így egyedül Naeun volt az, aki különcként létezett a hajjal kapcsolatban, igaz, a fiúk nagy része neki udvarolt. Ő elvből mindet visszautasította. Nem akart járni senkivel. Minek? Hogy blöfföljön másoknak? Lesz még elég ideje romantikázni a jövőben, minek ezt elsiettetni? Amúgy meg tökéletes tervei voltak már későbbre. Először is, arab férjet szeretne, esetleg németet, de ha nagyon nincs ilyen, akkor lehet koreai is. Elég neki egy kicsi lakás is, két szobácskával, nem akart nagyravágyónak tűnni, valamint a későbbiekben három lurkó. Két kislány, egy kisfiú. A sorrend mindegy. Esetleg egy mamusz.

Na, de mi a lótüdő az a mamusz?

Nem, nem a cipő, bár abból a szóból ered. A mamuszok azok háziállatok. Olyasmi, mintha egy nyulat és egy cicát kereszteztek volna, némi kutya tulajdonságokkal, csak még ráadásnak ez nem élőlény, hanem robot. Öntisztuló műszőrrel. Tökéletes gyerekjátéknak minősült, főleg, hogy néha odajött hízelegni, lehetett vele labdázni, simogatni, mást játszani, szóval a mamuszok nagyon kis intelligensek voltak. Csak egyvalami hiányzott belőlük. A szeretet. Ezek csak gépek voltak, nem tudtak úgy viselkedni, mint egy hűséges kutya. Így az emberek valahogy annyira nem voltak elragadtatva tőlük, de jobb híján megvásárolták őket.

Egyébként Naeunnek is volt egy mamusza. Pinky volt a neve a rózsaszín szőrcsomónak, aki jelen helyzetben a kanapén tévézett ölben, mint egy cicus.

A kisasszony kilépett a zuhanykabinból, egyenesen a párologtatóba sétált. Ezt pedig inkább egy gigantikus hajszárítóra emlékeztető dolog volt, amibe be kellett állni, csakúgy, mint egy zuhanykabinba. Ezek után elpárologtatja a felesleges vízréteget. Naeun két percen belül végzett, felvette a pizsamáját, és kiment a nappaliba.

- Pinky, gyere! – leguggolt, a kicsi, furcsa mamusz pedig már lenn is volt a gazdájánál, és hízelgett neki a puha szőrével. Körbe-körbe futkározta Naeun lábait, aki nevetve figyelte őt. Nagyon szerette Pinkyt. Ő egy ilyen világban nőtt fel, nem tudta, milyen az, ha egy igazi élőlény igazából szeret. Ugyebár az állatok is a természet tagjai, így Citytown lakói csak és kizárólag emberek voltak. Egy árva légy nem járt arra soha.

* Washington tér (nyilvános emlékpark, szerda, 19:01)*

- Megverlek! – sóhajtott a srác a járdaszegélyen egyensúlyozva, mire a mögötte levő társa felnevetett.

- Bocs, pajtás, de te sem mondhatod, hogy ez normális. Korosztályunk százhatvan, és száznyolcvan centiméter magasak lehetnek maximum.

- Egy igazi lázadó vagyok. Igazad van. Rohadjak meg, mert három centivel túlnőttem a megengedettet - mosolyodott el, a másik pedig megveregette a vállát.

- Majd megvédelek - kuncogott, és ráállt a járdára, pontosan úgy, mint a magasabbik.

- Köszi, Jonghyun - egy hálás tekintet, amellyel megváltotta az idősebbiknek a világot.

- Nincs mit, Minho - Jonghyun kacsintott. Minho olyan volt neki, mint a kisöccse, bár tíz centiméter volt közöttük az ifjabbik javára. Egy lakóházban laktak, Jonghyun a hatodik emeleten, Minho a tizenötödiken. Gyerekkoruk óta a legjobb barátok voltak. Jonghyun jelenleg huszonnégy éves volt, és egyetemre járt. Ő már védett volt az áldozati léttől, mert szinte kizártnak tartotta, hogy pont őt válasszák ki ebben az évben, amikor utoljára kellett rettegnie. Minho miatt sem aggódott, tudta, hogy a fiú erős volt, de nem hitte volna Leg-nek. Egyébként mind a ketten nagyon helyes legények voltak. Jonghyun az alacsony termete ellenére nagyon izmos volt, és férfias, barna haja pedig ragyogóan festett rajta, ezzel kiemelte a különleges kiskutya szemeit. Nem mellesleg Jonghyun imádta fitogtatni az erejét, bár a konditermekben elég gyengének érezte magát a sok izomagy között.

Ellenben Minho nagyon magas volt. Rövid, sötétbarna haja pedig valahogy mindig jól állt neki. A szemei pedig gigantikusak voltak. Jonghyun nem is akarta elhinni, hogy a srác koreainak készült. Egyszerűen túl európainak nézett ki. Izom viszont alig volt a karjain. A hasán ékeskedett egy pár - még kidolgozatlan- négyzetecske, de ennyi. Minho nem szerette a konditermet, ezért nem is sportolt annyit. Ellenben a benne lakozó erő hatalmas volt, mindent fel tudott szinte emelni, akárcsak Superman. Nem mintha ezt kihasználta volna. Túl békés ember volt a harchoz.

- Egyébként anyám százhatvan, apám kétszázkettő centiméter magas. A száznyolcvanhárom centi szerintem teljesen elfogadott.

- Igen, óriásbébi - Jonghyun felnevetett, majd inkább sétálni kezdett. Nagyon utálta ezeket a járdákat, elvégre azért volt a lába, hogy használja, nem?

Csevegés vége, ugyanis megérkeztek. Az idősebbik fellépcsőzött, míg Minho inkább lifttel ment. Már korgott a gyomra.

- Minho – nekik is volt egy saját ADO-juk a zár helyett, mint korszerű találmány. Csak ez működött is, Taeminével ellentétben. A fiú belépett az ajtón – megjöttem.

- Szia – az erőtlen hang a konyhából jött, és sajnos semmi jót nem jelentett. Minho szíve a nyakában kezdett dobogni, egyre idegesebben rohant be a konyhába.

- Anyu! – elállt a lélegzete. Édesanyja az asztalnak támaszkodva figyelte a sok zselés valamit. Ez volt a mai gyógyszer, és az asszony sajnos nem keveset vett be belőle. Arca még nedves volt, szemei könnyesek.

- Sajnálom – suttogta. Minho azonnal odalépett hozzá, izmos karjaiba zárta a hölgyet, aki ismét megtört. Egyre gyengébbnek érezte magát, a fia illatára pedig sírni kezdett. Csak zokogott, és zokogott, mintha sosem akarná abbahagyni.

- Anyu, ne sírj. Mi a baj? – Minho aggódott, de nem tudott mit tenni, csak ölelni a hölgyet.

- Sajnálom… sajnálom, kisfiam – hangja remegett, néha meg is tört – beválasztottunk áldozatnak.