5. Búcsúnap

Nagyon sajnálom, hogy csak most hoztam az új részt. Azt sajnos nem ígérem, hogy gyakran teszek fel fejezeteket, de néha azért posztolgathatok ide is, ha szeretnétek ^^ 

Taemin végignézett az ismeretlen srácon. Az, mit mondott, hazugság! Kizárt dolog, hogy ő legyen Asuka Fukimitchu fia! Akkor megbukott volna az elmélete!

- Ne hazudj – szúrósan a magasabbik hatalmas, nyugodt szemeibe nézett.

- Nem hazudok, ez így van. Én vagyok a legerősebb kategória elsője, és mivel az lett megszavazva, ezért én megyek meghalni. Ez ilyen egyszerű – Minho már kezdett aggódni a társai mentális sérüléseit illetően. Elvileg egészségesnek kellene lenniük, de nem voltak azok. Egyik sem.

- Kizárt! Az elméletem alapján nem létezik, hogy egy magadfajtát válasszanak be. Pontosan úgy taktikáznak, hogy a saját kölykeik ne kerüljenek be – az ifjabbik srác maga előtt összefonva a karjait ült az ágynak nem nevezhető valamijén. Az agyát blokkoló eszköz még mindig aktívan működött, de ez csupán bilincsként használhatott. Az új tervek előállítása Taemin számára korlátozott lett. A régi tervei viszont csodásan működtek, pont úgy, mint az elméletei. Az új információ lassabb lefolyása azonban elég zavaró volt.

- Csak kategóriákat jelölnek meg, utána tudják meg az aktuális listákat – magyarázta a fiú. Ha valaki, akkor ő értette, és tudta, hogy hogyan zajlik a kiválasztás. Jó, ez természetesen nem volt igaz, neki ugyanúgy semmi köze nem volt ehhez, mint a többieknek, de arra már magától rájött, hogy nagyon könnyen tudja befolyásolni a csapatot.

- Taemin, ne zaklasd a hülyeségeiddel! Inkább azt mondd meg, hogy mi az a Természet – Minhee azonnal az újoncra pillantott. A levegő megfagyott körülöttük. Ez egy olyan kérdés volt, amire talán senki nem adhatott pontos választ. Voltak elképzelések, de a köznép nem sokat tudhatott erről, főleg nem az ifjúság tagjai.

- Valami szörny? – Naeun a szemöldökét ráncolva pillantott körbe, azonban Minho megrázta a fejét. Kizárt dolognak tartotta ezt a szörnyes elméletet, bár nem ez volt az első sületlenség, amit hallott. Azonban volt egy mese, amit sosem felejtett el.

- Nem szörny. Egyszer, mikor itt voltam az anyukámmal, akkor Xander mondott nekem egy történetet. Akárhogy próbáltam elfelejteni, tudat alatt mindig megmaradt ez a kis történet. Tudjátok, valamikor az emberek és a Természet együtt éltek. A Természet táplálékot adott nekünk, cserébe mi megvédtük őket a káros betegségektől, amiktől ők is elpusztultak. Aztán az emberek elsokasodtak és kihasználták a Természetet. Aztán, mivel s Természet egy hatalmas erő volt, elpusztította a világot, csupán egy kicsiny helyet hagyott nekünk, ahonnan nem lehet kijönni. Ha megtesszük, halottak vagyunk, mert a Természet megfogadta, hogy mindenféle ártalmas lényt elpusztít. Ezért vannak a feláldozások is. Az emberek rettegnek a Természettől. Most már ez a valláskultúránk. Azaz döntőrészt. Még mindig vannak más vallású emberek, de csupán elenyésző számban – Minho egész végig higgadtan beszélt, mintha valami tudományos, unalmas témát osztott volna meg mindenkivel ezredjére, amit már ő is unt. A körülötte lévő döbbent társaságot igyekezett figyelmen kívül hagyni, pedig elég vicces képet vágtak. Mindannyian értetlenül bambultak a beszélőre, bár szemeiken látszott, hogy teljesen máshol jártak gondolatban. Biztosan igyekeztek feldolgozni a kapott információkat. Nem volt sok, de elhanyagolható sem, így viszont már több úton tudtak gondolkozni. Taemin lesütötte a szemeit. Nagyon nehezen állt csak neki össze a kép. Ha ez a bizonyos Természet nem valami szörny volt, akkor mi? Nem tudott elképzelni semmi olyat, ami ennyire veszélyes lenne egy komplett fajra.

Naeun visszaült a földre. Rózsaszín miniszoknyája már amúgy is koszos volt, így nem bánta, hogy a por rászállt. Sőt, minden ruháját bemocskolta volna, eladná, vagy akármi, csak haza akart jutni a családjához. Újra meg akarta ölelni a testvérét, édesapját, édesanyját, valamint Pinkyt, a mamuszát is. Az arcán lefolyt egy könnycsepp. Hiába akarta magát tartani, nem sikerült. Eluralkodott rajta valami megmagyarázhatatlan félelem, üresség és fájdalom. Bár jelen helyzetben neki most az is elég lett volna, ha megölelhetné Minniet, arcát a fiú puhának tűnő vállába fúrhatná, aki izmos karjaival átölelné őt. Egyszerűen csak maga elé bambult, szemeiből egyre több könny folyt le. Nem tudta, hogy mi ez a Természet, de rengeteg ártatlan embert ölt meg csupán kedvtelésből.

Egyedül Minhee volt dühös. Valamiért nem bízott meg az újoncban, úgy érezte, hogy ő Xander Smith talpnyalójaként terjesztett mendemondákat. Éppen ezért nem akart beletörődni a halálba. Izmait megfeszítette, kezeit rángatni kezdte, így ismételten felcsendült a lánccsörgés ritmikus, szabályos nótája. Nem, ő nem fog meghalni, Xander Smith csinál, amit akar, de Joo Minhee életben marad. Néha az erőlködésekkor kicsúszott néhány nyögés, amely különösen felkeltette a két fiú figyelmét. Minho odapillantott a nagy, mélybarna szemeivel, de nem szólt semmit. Csupán figyelte a különleges tornát. Tekintetét nem emelte le a lányról, végignézte annak minden egyes szenvedését, csakúgy, mint Minnie. A szőke herceg is érdeklődő arckifejezéssel bámulta a Legharciasabb lányt, aki valóban megfelelt ennek a titulusnak.

- Az oké, hogy harcias vagy, de erős nem – sóhajtotta unottan, mikor már túl sok ideje nézte az előadást. A lány dühösen a fiúra kapta a tekintetét, szemei lángokat szórtak, ráadásul olyannyira, hogy ha puszta nézéssel meg lehetett volna ölni embert, Minnie már halott lenne.

- Én legalább próbálok tenni valamit a rendszer ellen, nem úgy, mint te, akinek csak a pofája jár! – idegesen ripakodott rá a szőkeségre, aki felvonta a szemöldökét. Amikor pedig ő így cselekedett, akkor mindenki meghúzta magát. Lee Taemin nem volt idegbajos, de nem szerette, ha valaki ócsárolta őt, vagy ordibált vele.

- Te csak ne mondj semmit – a fiú igyekezett higgadt maradni. Terve sajnálatos módon rosszul sült el, Minhee ugyanis elég irritáló személy volt a számára. Valamiért mindenre tudott reagálni valamit, erőszakossága ezt még erősítette is.

- Miért ne mondjak semmit? Mert nem bírod elviselni, ha nem neked van igazad? Előre szeretném kijelenteni, hogy én soha nem fogom meghallgatni a te okoskodásodat. Tudod, miért? Mert nem érdekel. Mert csak esztelenségeket mondasz, pedig azt hiszed, hogy igazad van. Nem is beszélve arról, hogy ha valaki nem hisz neked, akkor azt utálod. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, milyen ember is vagy – szúrósan Minnie szemeibe nézett, minden egyes szavában hallatszott a gyűlölet, harag, undor e srác iránt. Igazából ismerte őt, nagyon jól tudta, hogy Méreg tag volt, ami miatt már eleve egy alapgyűlölettel tudott csak rá tekinteni. Egyszer megtámadták őt is, de volt annyi esze, hogy ezt ne engedje. A szőkeséget ágyékon rúgta, és míg a csapat a vezetőcskét pátyolgatta, ő felszívódott. Azonban az arcokat megjegyezte nagyjából. Taeminét meg különösen, az ő ravaszsága ugyanis elég ismert volt, mindenki hallott már arról a gyerekről, aki ravaszabb volt, mint bárki más.  Ezek a tényezők pedig bőven elegek voltak ahhoz, hogy Joo Minhee megutálja a csapattársát.

Taemin szóra nyitotta a száját védekezésképpen. Nagyon nem tetszett neki, hogy egy lány ennyire megalázta őt. Így nem lehetett vele beszélni.

- Figyelj, aranyom – kezdett bele, azonban az újonc felállt. A csuklóját körbeölelő szalagok leestek. Nem volt rendesen bekötözve. Lehet, hogy Xander Smitht megtéveszthette ezzel, és meg kellett hagyni, hogy nagyon is jól csinálta, ugyanis a csapatból senki nem vette észre, hogy csupán trükk volt a székhez való láncolás.

- Te mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét Minhee. Tekintetével a fiú mozdulatait követte, aki a zsebeiben kezdett turkálni. Egy érdekes, bézs öltözet volt rajta, de mindegyik inkább feszült a testéhez. Külön meg kellett jegyezni, hogy az ő ruhája tűnt a legtisztábbnak.

- Biztos éhesek vagytok. Ha valamibe tényleg nem gondoltak bele, akkor az az evés. Régebben volt vacsora is, de újabban már azt sem adnak. Úgy vélik, hogy nekünk kevesebb szenvedéssel jár, ha már eleve legyengülve megyünk ki. Anyu adott nekem egy pár pirulát, hogy ne haljak éhen, de szívesen adok nektek is. Elvégre együtt halunk meg, nem? Ha már egyszer úgyis mindegy, akkor miért ne lehetnénk barátok? Vagy csak megpróbálnánk. Holnap megyünk meghalni, addig meg gondoljunk a szép emlékekre, hogy ne legyen annyira rossz. Mit szóltok? Megpróbáljuk nem tépni egymást? – Minho kérdő tekintettel pillantott a két nagyszájúra, közben kinyújtotta a tenyerét, amelyben pontosan négy sárga-fehér kapszula volt.

- Az milyen ízű? – Naeun alig merte megszólítani a fiút. Valamiért a magassága megrémisztette őt.

Meg nem csak az, hanem a kiállása is rémisztővé tette őt. Főleg, hogy ez a fiú volt itt a Legerősebb, holott meg sem látszott rajta. Pedig rengeteg izomagy volt a városban, akikből könnyebben ki lehetett volna nézni ezt a tulajdonságot.

- Sajtos steak - Minho közelebb lépett hozzá, amitől a lány megremegett. Nagyon félt, hogy esetleg Minhonak elborul az agya, megveri és megerőszakolja őt a többiek szeme láttára. Automatikusan összehúzta magát, ezzel is jelezve, hogy ő nem volt olyan, akit csak úgy lehetett bántani.

Azonban Minho csak a pirulát dugta a szájába, azzal fel is állt.

Naeun beszippantotta a kicsi, sárga-fehér kapszulát. Nagyon finom íze volt, főleg, hogy a lány szeme már kopogott az éhségtől. Most kivételesen hálás volt a fiúnak.

- Mi a neved? - Taemin bátortalanul vette el az egyik pirulát. Továbbra is úgy gondolta, hogy az, aki jóban van Citytown vezetőségével, csakis áruló lehet.

- Minho - a magas fiú végül Minhee elé lépett, de nem adta neki az ételt. Hatalmas szemei fel-le jártak a lányon. Valamit nagyon méregetett.

- Mi van? Nem láttál még lányt? Ott is ül egy, bár ő inkább mamusz - fejével Naeun irányába bökött. A lány meglepetten pillantott fel, majd inkább visszanézett a földre. Minhee gonosz volt vele.

- Csak tartok attól, hogy leharapod a kezem - ismerte el a fiú kicsit félénken. Taemin felnevetett a háttérben, ez pedig elég ösztönzés volt a lánynak ahhoz, hogy egy kicsit tovább szadizhassa a jelen levő nyámnyilát.

- Még jó, hogy megálltál – olyan volt, mintha vicsorgott volna. Minho egy darabig hezitált, majd villángyorsan benyomta a pirulát a lány szájába.

- Nos, valamiben szeretném a segítségeteket kérni. Xander minden évben ad tíz percet az áldozatoknak, hogy utoljára használják a GYGGLE-t. Annyit tudunk, hogy az ősember együtt élt a természettel. Szóval, két fő megy be egyszerre a terembe. Egyik csapat szöveget keres, másik képeket. Megnézzük, hogy mit evett, ivott az ős, hogyan szerzett ennivalót. Ez a legfontosabb. A többire magunk is rá tudunk jönni. Én megyek Minheevel, mi kikeressük a neveket. Mikor kijövünk, átadunk egy cetlit, ezt el kell olvasni, képeket kikeresni, és valahogy majd rajzoljátok le, vagy nem tudom. Menni fog? - Minho visszaült a székére. Megvárta, míg mindenki bólintott.

- Nagyjából mennyi az idő? - kérdezte váratlanul Naeun.

- Délután fél négy. Éjfélkor visznek el minket, szóvak szerintem próbáljunk meg aludni - Minho elnyúlt a fotelban. A többiek, bár bizonytalanul, követték őt, és mind megpróbáltak elaludni.

*Honolulu tér, nyilvános emlékpark, kidobó állomás (szombat 12:00)*

A színpadra felsorakoztak az emberek. A Tíz tagjai öten-öten álltak az emelvény két oldalán. Fekete felszerelésükben különösen virítottak a sok szürke objektum között. Középen szokásosan Xander Smith állt, a szokásos fekete szmokingjában, a szokásos vörös nyakkendővel feldobva a szerelését. Jobb oldalán Choi Minho. Még mindig a bézs menetfelszerelésben ékeskedett, azonban erre már vett egy zöldes színű dzsekit is. Régebben ezt hívták terepmintának, mára azonban ez megszűnt, csupán az áldozatok viselték. A fiú magabiztosan nézett végig a tömegen. Kettős érzelmek kavarogtak benne, amiket leplezni próbált azzal, hogy valahogy elfojtotta magában az egész lényét. A félelem és a büszkeség nem fértek meg egymás mellett. Tekintetével a mellette álló Minheere nézett. A lány haja fel volt kontyolva, ruhája neki is terepszínű volt. Természetesen kicsit kába volt, józanon ugyanis lehetetlen lett volna féken tartani őt. Nem is tudott igazán gondolkozni a jelenlegi állapota miatt, így csak üveges tekintettel bámult maga elé.

Xander Smith másik oldalán pedig Taemin állt. Tekintetével egyből kiszúrta a családját. Halványan elmosolyodott, mikor az édesanyját megpillantotta. Szegény, szinte sosem tudott a családjával lenni a munka miatt. Éppen ezért volt hálás Taemin, hogy a nő el tudott jönni hozzá. Édesapja mutogatta neki, hogy minden rendben lesz. De hazudott. Hogy lett volna minden rendben? Elvégre most látja őket utoljára! Soha többet nem találkozhatnak majd, ami mélyen érintette a fiút. A Méreg tagjai is mind ott álltak a családja mellett. Azaz, majdnem mind. Jongin sehol nem volt. Hiába kereste a tekintetével, egyszerűen nem találta a legjobb barátját. Mélységesen csalódott benne. Azt hitte, hogy legalább eljön megnézni őt. De nem tette. Taemin cserbenhagyva érezte magát. Már nem is zavarta Naeun kézfogása. Tudta, hogy a lány félt, éppen ezért nem akart neki ártani azzal, hogy nem engedi meg ezt a fajta kontaktust.

Naeun szemei már duzzadtak voltak a sok sírástól. Nem akart elszakadni. Nem tudott volna elmenni. Nem akarta elhagyni az életét. A családját. A barátait, Pinkyt. Nem is nézett rájuk, tekintete csupán átsiklott az emberek felett. Nem! Ő ezt képtelen volt megtenni. Nem értette, hogy miért pont neki kellett mennie, miért nem másnak.  Egy fekete-fehér-narancssárga ruha volt rajta. Talán még ezt találta a legelfogadhatóbbnak a többi közül. Ugyanis terepmintásat semmiképp nem vett volna fel. A zöld színt is utálta, meg ezeket a foltokat is. Éppen ezért már csak ez volt a számára.

- Ebben az évben is, mint mindig, köszöntöm Citytown összes lakosát! – Xander Smith felvette a szokásos mosolyát, ami jelen helyzetben valóban csak álca volt. Kivételesen ő maga sem várta az áldozatok kiküldését. Lopva Asuka Fukimitchura pillantott. A hölgy némán állt a színpad szélén további négy kollégájával. Mr. Smith nagyon jól tudta, hogy mennyire nehéz lehetett most neki – Ebben az évben is, mint mindig, elérkezett az Áldozathozás. Mint már mondtam, idén a Legerősebb, Legharciasabb, Legravaszabb valamint a Legszebb ajánlja fel magát az emberiség védelmének érdekében. A Természet bosszút szított még évekkel ezelőtt. Megunt minket, nem volt hajlandó a Föld továbbhurcolni minket a hátán. Éppen ezért, mintha csak egy rossz Sci-fi regénybe léptem volna, most itt van a lehetőség, hogy mi legyünk a főszereplők. Egyszer, talán, valamikor a Föld ráébred arra, hogy mi is a gyermekei vagyunk, mi is a Természet gyermekeiként születtünk, születünk. Azonban addig küzdenünk kell, mint egy jó főhősnek, nevetnünk az apró örömökön, sírni a kisebb traumákon. „Színház az egész világ!” Mondta valaha Shakespeare. Színház az életünk, és most, mint egy színdarabban, búcsút kell vennünk a fiataloktól. Choi Minho, Joo Minhee, Lee Taemin és Son Naeun elbúcsúznak most tőlünk, kimennek oda, amit ember nem élhet túl, ahonnan nem jöhet vissza. Emiatt nagy tiszteletet nekik, csakúgy, mint a többi fiatalnak, kik életüket áldozták értünk. Kérem, emlékezzünk meg egy perc néma csenddel.

Mindenki összekulcsolt ujjakkal nézte a földet. Az áldozatok ismerősei megremegtek, néhol könnyezni is kezdtek.

- Most pedig szeretném átadni a mikrofont a jelenlegi négy áldozat szóvivőjének – Citytown vezetője végignézett a fiatalokon. Minhee kába volt, Naeun meg sem tudott szólalni, Taemin forradalmat robbantana ki. Ezt Minho is nagyon jól tudta, így megbeszélte velük az öltözőben, hogy majd ő fog elköszönni mindenkitől. Bátortalanul lépett a mikrofonhoz. Utált beszélni. Utálta a nyilvánosság előtt való szereplést. Most azonban meg kellett tennie. Izzadtsága már a szemét is csípte, kezeiből facsarni lehetett volna a nedvet.  

- Jó napot! – hangja remegett. Mindenki őt bámulta, ami megrémisztette őt, de nem akart visszamenni a többiek közé. Beszélnie kellett, ez volt a feladata – Én… nem is tudom, hogy mit mondjak. Biztosan azt kérdezik magukban, hogy dühös vagyok-e. Esetleg csalódott. Hogy félek-e a haláltól. Attól, mi vár kinn rám. A válaszom pedig igen. Nagyon félek. Miért ne félnék? Azonban valahol büszke is vagyok arra, hogy lettem valaki. Talán… talán még van esély visszahódítanunk a Természetet, bár senki nem tudja, hogy mi az. Régebben mindig az első sorban ültem a kiválasztásoknál. Mindig figyeltem a sok, rémült arcot. Mindegyik beleégett a tudatomba. Mindegyik félt. Akkoriban még nem értettem az egészet, de már tudom. A Természet adott nekünk lehetőséget, de visszaéltünk vele. Most itt vagyunk, és egy bizonyos rendszer alapján választanak ki embereket. De mi is megmentjük az emberiséget, mint Superman, vagy a többiek. Csak belőlünk nem lesznek történetek, mondák, nevünk elkopik idővel. Nem kérem, hogy emlékezzenek meg rólunk. Azt kérem, hogy mindenki sokat legyen a szeretteivel. Túl rövid az élet. Túl hirtelen lehet vége. Mindenki legyen boldog, és akkor boldogan megy meghalni is. Pont, mint én most. Köszönöm – Minho meghajolt, majd visszasétált a helyére. Letörölte szeméről a könnyeket. Az édesanyjára pillantott, akinek szemeiből ömlöttek a könnyek. De tapsolt. Pont úgy, mint a többi ember, Xander Smithszel az élen.

- Köszönjük szépen ezt a csodálatos beszédet! – mikor a mikrofonhoz lépett, a közönség elhalkult – Kívánom nektek, hogy halálotok gyors legyen, fájdalom nélkül. Most pedig kérem, hogy vegyétek fel a táskáitokat. Ezekben váltóruhákat helyeztünk el a számukra, valamint egy pár kulacsot a biztonság kedvéért. Choi Minho, a Legerősebb. Akik a lyukhoz kísérik, Asuka Fukimitchu és François Legrand.

A Tíz két tagja elindult a fiú felé. Miss Fukimitchu remegett. Mikor megragadta kisfia izmos felkarját, újra előtörtek belőle a könnyek.

- Nem akarlak elengedni – suttogta. Immáron a „Lyuk” felé lépkedtek.

- Én sem téged, anyu, de ez nem akarat kérdése – a fiú csak akkor válaszolt, amikor már odaértek a kidobó állomáshoz. Ez egy gigantikus fém kapu volt, beleolvadva a környezetébe. Csupán akkor látszott a jelenléte, mikor az áldozatok elmentek. Egyesek a Világvégének is tartották, tekintve, hogy csak az ég látszott.

- Joo Minhee, a Legharciasabb. Akik a lyukhoz kísérik, Heidi Strauch és Igor Ivanovich – hallatszott ismét a férfi hangja.

- Vigyázz magadra – a nő megragadta fia arcát, könnyes tekintetük találkozott.

- Azt nem ígérhetem. Most viszont mennem kell. Ég áldjon, anyu! – Már fél lábbal az ajtóban volt, azonban Miss Fukimitchu nem engedte el a karját.

- Lee Taemin, a Legravaszabb. Akik a lyukhoz kísérik, Sahiba Kothari és Mohammed Alim.

- Engedj el. Ez a sorsom. Szeretlek – suttogta Minho. Kezeit ügyesen kicsúsztatta édesanyja kezeiből.

- Várj – Asuka még egyszer megragadta a fia kezét – Én is szeretlek.

- Son Naeun, a Legszebb. Akik a lyukhoz kísérik, Nofoto Naidoo és Zhang Lian-Lei.

- Tudom. Légy boldog – ekkor Minho már végleg elengedte édesanyja kezét. Még egyszer végignézett a tömegen, intett egyet, végül átlépett az ajtón.

Ordítása mindenkit megrendített. Bár Asuka Fukimitchu sírva fakadt volna, erős nő létére nem tette. Végignézte a másik három fiatalt is, amint felszívódtak, majd a kapu bezárult. Mr. Ivanovich megsimogatta Miss Fukimitchu vállát.

- Asuka…

- Most hagyj, kérlek, Igor. Egyedül akarok lenni – még megvárta a ceremónia végét Xander Smith oldalán, utána visszasétált a kapuhoz. Csendben bámulta a fémdarabot. Most tudatosult benne két dolog. Hogy soha többet nem láthatja a fiát, valamint, hogy mennyi családot tettek már tönkre emiatt. Arcán lefolyt egy könnycsepp. Képtelen volt felfogni a szörnyű valóságot.