3. A Kategóriák közlése

Méreg tagjai, mellékszereplők

Minho egy pillanatra megremegett, a szorítása gyengült. Agyába éles tőrként hasított a tudat, amely azt jelezte neki, meghal. Minden egyes másodperce meg volt számolva.

Ennek ellenére nem engedte el az anyját. Sőt, jobban szorította magához a nőt, akit mindennél jobban szeretett. Ő volt a legfontosabb ember az életében, hiszen megszülte, etette, itatta, ruházta, nevelte, tanítgatta. Mindent neki köszönhetett, és ezt nagyon meg is becsülte. Mindent megtett a hölgynek, hogy ő boldog legyen, mert úgy érezte, tartozott neki. Talán ezért nem is haragudott rá a dolog miatt. Képtelen volt arra, hogy megorroljon a szeretett hölgyre csak azért, mert ő lett kiválasztva arra, hogy meghaljon. Bár nagyon félt, igyekezett nem kimutatni, hogy édesanyjának ne fájjon annyira ez az egész. Ha most hisztizne, kiakadna, sírna, üvöltözne, csapkodna, borogatna, vagy elmenne, azzal nem oldana meg semmit, csak összeveszne a szeretett személlyel, akit már úgysem láthat sokáig. Szóval, ennek nagyjából semmi értelme nem lett volna, ezért inkább higgadt maradt. Majd este, amikor egyedül lesz, akkor gondolkozni fog a dolgokon. Ki akart meghalni? Most őszintén...

Nos, Choi Minho nem. Neki tetszett az élet, és szerette a társaságot. Ő nem akart halott lenni, erre tessék! Ki lett választva áldozatnak. Ennyit arról, hogy boldogan élhet Citytown falain belül... pedig annyi terve volt még! Tanár akart lenni, hogy átadhassa a tudást a gyerekeknek, hogy szeretettel vigyázzon rájuk, hogy azt csinálhassa, amit mindig is szeretett volna. Később pedig jön a feleség. Valami csinos, kedves, takaros kisasszony, mint mondjuk a környéken lakó Jinri. Rá már régebben szemet vetett Minho, de sosem merte megközelíteni. Meg nem is volt belé annyira szerelmes. Inkább csak kíváncsi volt rá, márpedig nem lehet szerelem nélkül kapcsolatban lenni. Az ő szülei nagyon boldog pár voltak, látszott rajtuk, hogy még mindig olyanok, mint egy friss párocska. Minho ezt látta, neki ez volt a természetes. Ő is ilyen akart lenni a feleségével. Boldog. Ha pedig már mindez megvan, akkor jöhetnek a gyerekek. Olyan kettő, maximum három, amennyi összejön. Mondjuk egy kisfiú, akivel tud majd focizni. Neki ugyanis szenvedélye volt ez a sport, és nagyon szép eredményeket is elért benne. Már az is megfordult a fejében, hogy focista lesz, de elvetette. Nem igazán akart az lenni. Akkor nem foglalkozhatott volna a gyerekekkel, és amúgy is nagyon nehéz volt oda bekerülni, több okból is. Ő pedig elég soványka volt, ezért nem indult volna sok eséllyel.

Meg szeretett volna egy kislányt is. Habos-babos ruhákba akarta öltöztetni, játszani vele, vagy csak simán megfésülni a hajacskáját. Akkorra már valószínűleg barna bőrű gyerekek lesznek, és éppen ezért minden vágya volt egy spanyol, vagy egy portugál hercegnő. Hosszú, sötétbarna hajjal, és ugyanilyen színű hatalmas szemekkel. Meg egy arab kisfiú, mert azok nagyon cukik voltak. A harmadik? Az mindegy. Mind a kettő jó neki. De annyira fogja őket védeni, mint még soha senkit.

Ezeknek a terveknek, álmoknak sajnos nem lesz idejük megvalósulni, mert Minho, a kitalálójuk meghal.

- Annyira sajnálom - a nő csak zokogott. Minho szíve ezzel párhuzamosan töredezett kisebbnél kisebb darabokra. Nem bírta ezt a látványt.

- Anyu, nyugodj meg, kérlek - a fiú megsimogatta Asuka Fukimitsu hátát, aki szomorúan felpillantott.

- Annyira sajnálom, kisfiam - hangja még mindig remegett, de igyekezett határozott lenni. Vagy legalább egy kicsit keményebb. Ha másért nem, akkor a fia kistestvéréért. Akiről Minho nem is tud...

- Anyu, ezen már nem tudsz változtatni. Ki lettem sorsolva, ez minden - a fiú kissé elmosolyodott, ezzel ösztönözve a hölgyet - mindig meg van rá az esély, és legalább hasznos lehetek. Én is feláldozom magamat Citytown lakóiért, hiszen ugyanolyan fiatal vagyok, mint a többiek. Ez benne volt a pakliban.

- De... én javasoltam... a te... kategóriádat... ez olyan... mintha... én küldenélek a halálba... - szipogott Miss Fukimitchu.

- Nem tudhattad.

- Az igaz, de akkor is sajnálom.

- Egyébként milyen kategóriában vagyok a Leg? Már érdekel - leült az egyik székre, és kiemelt egy rózsaszín pirulát - mi a kaja?

- Az szusi, de van ramen is. A kék az - Miss Fukimitchu leült Minho mellé. Mosolyogva nézte, amint fia kiemelte a kék pirulát. A ramen volt a kedvenc étele. Azt mindig, minden mennyiségben tudott enni. Talán ezért hozta ezt Asuka vacsorára. Engesztelés képen.

- Vehetek még egyet? - Minho szinte befalta a piciny holmit, aminek íze belerobbant a szájába.

- Persze, mind a tiéd.

- Apu ma nem jön haza? - az anyja felé fordult, aki szomorúan megrázta a fejét. Minho apja egy guineai menekült volt, nem mellesleg a város fodrásza. Persze, volt még valahol egy, de oda annyira nem is jártak az emberek. Éppen ezért a férfi rengeteget dolgozott, és gyakran nem is jött haza.

- Ma csak kettesben leszünk.

- Nézünk valami filmet? Vagy inkább hagyjalak? - vett el még egy pirulát Minho. Már kezdett nagyon jól lakni, de egyszerűen nem tudott betelni ezzel a mennyei ízzel.

- Nézhetünk, de hányni fogsz, kisfiam - Asuka megsimogatta Minho hátát. Annyira szerette őt... annyira nem akarta elveszíteni.

- Elfér bennem - kacsintott a fiú. Ezek után megragadta édesanyja kezét, benn a nappaliban pedig bekapcsolta a tévét, majd a lejátszót.

- Mit nézünk? - Asuka bekapcsolta a film módot, Minho pedig rányomott egy rajzfilmre. Ezek után kényelembe helyezték magukat a kanapén. Minho anyukája vállára hajtotta a fejét. Ki akarta élvezni a megmaradt idejét. Már el is határozta, hogy mit fog csinálni addig, amíg be nem viszik.

*Madrid utca 12 előtt (csütörtök, 10:26)*

A srác csendben álldogált az egyetlen nem mozgó helyen. Haját ingerülten igazgatta, valahogy sehogyan sem tetszett neki. Főleg, hogy a legjobb barátjával találkozott. Ismét. Nem mintha tegnap nem látta volna őt.

- Szia - azzal meg is jelent a fiatalabbik srác. Izmos felkarját kivételesen nem takarta semmi, csupán egy lazább ujjatlant viselt, és egy térdnadrágot.

- Szia, Jongin. Hogy vagy? - intett neki.

- Remekül. Te?

- Én is - Taemin rálépett a járdára, és a haverjához sietett. Közösen mentek a csapathoz. Némán haladtak, nem igazán akartak semmiről sem beszélni. Ma egyébként nagy nap volt. Ma mondták be, hogy tegnap hogyan döntött a Tíz. Egészen pontosan a kategóriákat, és este pedig elviszik őket felkészíteni.

Jongin izgatott volt. Nem igazán akart meghalni, pedig nagyon esélyesnek érezte magát, bár nem tudta, milyen kategóriában. A két fiú a saját gondolataikba merülve haladt egymás mellett, egészen a hatalmas Washington térig. Ott aztán körbenéztek a baráti körük többi tagja után kutatva. Nem is kellett sokat nézelődniük, az egyik pad körül ugyanis négy fiatal tengett. Egy lány, aki ült a háttámlán egy sráccal, meg két másik fiú, akik álltak, mindnek a szájában egy-egy elektromos cigaretta ékeskedett. Hogy kik is voltak ők? Mondhatni, hogy a vandál gyerekek, nevük Méreg. Tagjai pedig egészen pontosan Kevin Woo, a csapat kínai tagja. Ő volt az, aki elterelte a lányok figyelmét egy kis bájcsevejjel, amíg kirabolták őket a többiek, vagy bedrogozták, hogy utána valahol lehessen megerőszakolósat játszani valakivel. Utána jött Lee Chaerin, Taemin nővére. Igen, egy csapatban játszottak. Taemin volt az, aki beszervezte ezt a helyes kisasszonyt a bandába, és meg kellett hagyni, nagyon örültek neki a fiúk. Cl - mert ez volt a beceneve - elcsábította az összes fiút, amíg a többiek kirabolták az illetőt. Esetleg egy aranyos kislány szerepébe bújva a boltosokat is lekötötte, hogy a fiúk nyugodtan kirámolhassák a környéket. Egyébként a mellette ülő Dong Youngbae jelenlegi csaja volt. De milyen név már az, hogy Youngbae? Elég pocsék, főleg egy vandálhoz. Éppen ezért mindenki csak Taeyangnak szólította, vagy Mesternek, ugyanis ő alapította a csapatot. Végül, de nem utolsó sorban pedig Do Kyungsoo, azaz D.O., a feketebárány. Senki nem tudta, hogy ez a gyerek miért volt csapattag, csak valahogy odacsapódott a többiekhez. Annyira különbözött mindenkitől, hogy azt nem lehetett elképzelni. Ő teljesen más életfelfogással rendelkezett, ennek ellenére mindenkivel kijött. Sőt, Kai különösen jó barátja lett.

- Szevasztok! - Jongin azonnal odarohant a haverjaihoz, nyomában a legjobb barátjával.

- Sziasztok - Taemin is intett nekik. Ő volt a második, aki csatlakozott. De csak Jongin miatt. Ő már kettesben volt Taeyanggal, és Taemin pedig már akkor is remek barátja volt. Nem akarta őt elhagyni, ezért inkább bevonta a csapatba. Szerencséjére a srác nagyon ravasz volt, ezért szinte ő irányította a csapatot, a tagok pedig mind kedvelték őt.

- Csá - Cl egy lágy mosolyt küldött az érkezők felé, hamarosan pedig mindenki letudta a köszönést.

- Cigi? - érdeklődött Kyungsoo, odanyújtva a srácok elektromos cigarettáit. Ő őrizte őket, nehogy lebukjanak.

- Kösz - Taemin el is vette a sajátját, pontosan úgy, mint Kai, ezek után bekapcsolták.

- Mizu?

- Semmi. Kicsit izgulok a kiválasztás miatt – Kevin csak megvonta a vállát a Jongin kérdésére válaszolván.

- Én nem. Egy a harmincnégy millióhoz, hogy kiválasszanak. Miért pont én lennék? - nevetett fel az előbbi kérdező.

- Állítólag Fukimitchu nagyon letörten jött ki az értekezletről. Nagyon röhögnék, ha a kölyke lenne kiválasztva - Taeyang felröhögött - megérdemelné az a vén szatyor! Meg Smith is! Ez az egész hülyeség! Azt sem tudjuk, hogy mi az a Természet, de félnünk kell tőle... akkora baromság, hogy nincs rá magyarázat. Egyáltalán mi az a Természet? Valami elmebeteg embercsoport?

- Nyugodj már meg – fújtatott Chaerin – senki nem fog téged kiválasztani, ezt elhiheted. Már két éve nyugtod lehet. Nekem ez az utolsó.

- Neked van valami Leg-ed? – vonta fel a szemöldökét Kevin, mire Taeyang biccentett.

- Tavaly ő volt a legszebb, ugye, baby?

- Ezzel nem kellene dicsekedni, de igen – a lány lejjebb húzta a mellét éppen eltakaró felső alját. Taemin unottan fújtatott. Őt iszonyatosan tudta zavarni ez az önteltség, ezért inkább nem szólt semmit.

- Amúgy szerintem a Tíz gyermekeit sosem választják ki – sóhajtott Kyungsoo, Minnie megrázta a fejét.

- Őket is beválogatják, csak olyan kategóriákat választanak ki direkt, amikben nincsenek benne ezek a kölykök, és ennyi. Bár, ha Fukimitchu ki volt bukva, akkor biztos vagyok benne, hogy valami ismerős lett az áldozat, ha nem a kölyke.

- Van benne logika – biccentett elismerően Kai, de a másik csak vállat vont.

- Öt perc múlva kezdődik a bejelentése a kategóriáknak – szólalt meg váratlanul Kevin, a többiek pedig bólintottak. Most nem is terrorizáltak senkit. Túl izgatottak voltak ahhoz. Ráadásul túl kíváncsiak voltak ahhoz is, hogy most megváltoztassák a helyüket. Nem mintha sok mindent megtudtak volna ebből az információból, ugyanis az éves felméréseket mind titokban tartották, senki nem nyerhetett betekintést a listákba a vezetőség tagjai közül. Ez az egész felesleges volt, de néhányan azért meg tudtak könnyebbülni, és egy újabb évet nyugalomban eltölteni.

Hamarosan megjelentek a felhőkarcolók falain a kivetített tévék. A Méreg tagjai azonnal odapillantottak az egyikre, és várták a műsor kezdetét. A képernyőn megjelent Xander Smith, a szokásos sármos kinézetével, a szokásos áldozati napra félretett fehér-vörös öltönyében.

- Üdvözlöm Citytown minden egyes lakóját - kezdett bele a szokásos pontossággal - idén is, mint minden évben, tanácsunk kiválasztott négy ifjú, bátor embert, akik idén felajánlják magukat városunk érdekében, hogy a természet elpusztíthassa őket. Áldozatukra emlékezni fogunk, pontosan úgy, mint eddig mindig, minden szeptember huszonegyedikén. Előre is köszönjük meg nekik a nem kis tettüket, valamint egy perc néma csenddel emlékezzünk meg az elhunyt áldozatokról, és gyászoló, tiszteletre méltó családjaikról.

Mindenki behunyta a szemét. Néhány nő, vagy fiatalabb lány halkan felsírt a környéken. Persze, a vandál csapat ezt inkább viccesnek gondolta. Csak röhögtek Xander Smith egyre inkább fehéredő haján.

- Buzi - ordította Taeyang, a többiek pedig visongtak mellette. Kivéve talán Kyungsoo-t. Ő csendben megemlékezett arról a sok ismeretlen fiatalról. Hálás volt nekik azért a nagy áldozatért. Ő képtelen lett volna erre.

- Most pedig, szíves engedelmükkel szeretném megmutatni a kategóriákat. Idén a női kiválasztottjaink a Legszebb, és a Legharciasabb. Ők fogják képviselni az ellentéteket, amelyek megmutatják, hogy egy nő is lehet erős, valamint, hogy a szépség a nők elsődleges feladata. Férfikategóriákban pedig a Legerősebb, és a Legravaszabb került kiválasztásra, ezzel is kicsit elősegítve a túlélési lehetőségeiket. A legnagyobb sikert kívánjuk nekik, és köszönjük az áldozatot. További szép napot kívánok - Xander Smith kilépett. Chaerin, és öccse döbbenten néztek össze. Mind a ketten meg fognak halni?  Egyáltalán lehetséges ez? Meghalhat egy komplett testvérpár? Egyszerre?

- Még jó, hogy annyi izomagy van a környéken - röhögött fel Taeyang, de most kivételesen csak Jongin vonyított vele. A többiek inkább a barátaikért aggódtak. Elvégre ketten is veszélybe kerültek...

- Reménykedjünk, hogy már nem vagy olyan szép, Cl - Kevin kicsit megijedt a helyzet súlyától, tekintve, hogy a lány már három éve tetszett neki. Nem akarta őt elveszíteni.

- Kösz - mormogott válaszképp Chaerin.

- Nem igazán tudok Taeminnél ravaszabb embert - sóhajtott D.O. keserűen. Taemint is, és Chaerint is nagyon szerette, nem akarta, hogy bármi is legyen velük.

- Mert nincs is - Jongin büszkén veregette meg a legjobb barátja vállát. Ezzel azonban fordított hatást ért el, Taemin ugyanis inkább jobban elszomorodott. Nem akart meghalni, ráadásul minden egyéb áldozat elég pocséknak tűnt.

Legszebb. Mi a lótüdőt tud majd kezdeni a Legszebbel?! Ez már most borzalmasnak ígérkezett.

Legharciasabb. Egy kis fruska, aki mindenkibe, és mindenbe beleköt, aki él, vagy mozog. Már most utálta.

Legerősebb? Kész röhej. Izomagy. Azt se fogja tudni, hogy mi a saját neve, mert csak ide-oda edzeget. Ki visel el egy ilyen pasit?! Ő biztosan nem! Utálta az olyan embereket, akiknek az egójuk növekedésével párhuzamosan csökkent a valódi tehetségük. Nagyon utálta őket. Vagy az is lehet, hogy folyton verekedni akar vele... hát, Taemin csak azt nem volt hajlandó megtenni. Értelmetlennek tartotta.

Mondjuk az egész rendszer nem tetszett neki.

Először is, halványlila gőze sem volt arról, hogy mi az a Természet. A tanbookokban csak azt tanították, hogy ez a valaki, vagy valami fellázadt az emberiség ellen, és mindenkit megölt. Brutális egy izé lehet, főleg, hogy az emberiség népessége hét milliárd felett volt akkoriban. Maradtak... maximum húszmillióan? Talán kicsit kevesebben.

- Én nem leszek áldozat! - tört ki hirtelen Cl-ből, mire a többiek odapillantottak.

- Nem is fogsz, baby - Taeyang megsimogatta a lány vállát. A megnyugtatás nem jött össze.

- Szerinted ronda vagyok?! - Cl szemei szikrákat szórtak, úgy visított.

- Ilyet nem mondott - rázta meg a fejét Taemin. Nem értette a nőket. Nagyon nem. Most mi baja volt? Logikátlan népség.

- Mi van, Chaerin, menstruálsz? - Kai felröhögött, mire a kérdezett személy nekiugrott. Csak úgy, a padról. Kyungsoo felvonta a szemöldökét. A lány már két kategóriában is esélyessé vált.

- Hát, sok sikert - sóhajtott. A csapat ezek után nevetett egy jót, kivéve Taemint. Volt egy olyan érzése, hogy ő ki lett választva. A többieket annyira nem féltette, sőt, kizártnak tartotta, hogy Chaerin is áldozattá váljon, mert nagyon szép nővére volt, de akkor is... kizárt, hogy a legszebb, vagy a legharciasabb legyen. Taemin inkább maga miatt aggódott. Úgy érezte, hogy nagyon esélyes volt a dologra.

2. Áldozataink

 *Athén utca 21. (üres telek, szerda, 17:44)*

A kés szinte szélviharként suhant, majd fúródott bele a műanyag tollakból készült gyakorlóbábuba. Ha lett volna vére, most ezer, meg ezer irányba fröcskölődött volna, de szerencsére nem így volt. Pedig a haláltusát végignézte volna egy lány. Gesztenyebarna haját felkontyolta, csupán aranyos frufruja lógott a szemébe. Nem mintha zavarta volna, sőt, inkább segített neki a pontos célzásban. Az öltözéke pedig érdekes volt. Mélykivágású pólója alól tökéletesen látszott a fekete melltartója, mintha ezzel a pici, mandarin-méretű melleit akarta volna kihangsúlyozni. Ehhez egy fekete rövidnadrágot választott, valamint egy ugyanilyen színű térdzoknit. A cipője pedig magassarkú bokacsizma volt. Talán edzésekhez, vagy csak úgy még elviselhető lett volna, csakhogy ő mindig így öltözködött. Egyébként egészen jól állt neki, ugyanis ezzel ki tudta emelni az idomait, ezzel kívánatosabbá téve magát. Nem mintha sok esélye lett volna nála bárkinek is. Jobban szeretett egyedül lenni, és egy cseppet sem érdekelték őt az olyan témák, mint a szerelem, a fiúk, az örök barátok, a körömlakkok, vagy a csinos, kislányos öltözködés. Ez mind túl távol állt tőle. Persze, egy-két izmosabb fiút ő is meglesett magának, de sosem adta elő a nagy szerelmest. Magában nyugtázta a dolgot, és már ment is tovább. Egyébként, ha többet adott volna a nőies kinézetére, akkor simán megtalálta volna a hercegét, ugyanis nem volt csúnya. Sőt, kifejezetten szép lány volt, egy-két mozdulatát még aranyosnak is lehetett nevezni. Csak nem szerette. Nem akart beállni a sorba, nem akart ő is olyan eszement tyúk lenni, mint a többi, vele azonos nemű ember. Nem is érezte volna magát jól egy habos-babos öltözetben. Egyszerűen nem passzolt a stílusához, így nagy kivétel volt Citytown lakói között. Ezzel magyarázta magának azt is, hogy nem voltak barátai. A fiúkhoz nem volt elég pasis, a lányokhoz meg nem volt elég csajos. Meg amúgy sem kedvelte az embereket, és tökéletesen kijött magával. Persze, néha irigykedett a többiekre, amikor ebédszünetben beszélgettek, vagy az egyik átsegítette a másikat egy nehezebb időszakon, esetleg, amikor a sulis srácok elmentek pizzát enni a lányokkal. Olyankor bánta. Kíváncsi volt, hogy milyen egy társaság, és az, hogy milyen, ha vannak barátai. Pasija sem volt még soha. Még nem csókolódzott, még nem érintkezett rendesen emberrel, csak amikor kötelező volt. A titkait pedig megőrizte magának. A naplót feleslegesnek tartotta, mással meg aligha beszélt. Mindig is ilyen volt.

Lassan odasétált a bábuhoz. A lépései alapján pedig határozottan nő volt. Hosszú combjai kecsesen mozogtak egymás után, ami miatt finoman riszálta a fenekét.  Kivette a kést, és egy darabig nézegette. Nem menne sokra ezzel, manapság már nem ilyen fegyvereket csinálnak, hanem sokkal modernebbeket. A műanyag madártoll a földre hullott. A lány csupán sóhajtott egyet, és leguggolva felszedte az összes apró fehér mütyürt.

- Téged is majd megint meg kell varrnom, Bobby – gyengéden végigsimított a bábu minden egyes sebén. Hogy miért ez lett a neve, azt maga sem tudta. Ez csak úgy jött neki, és amióta ez a töltött textil megvan, így is hívja őt. Bobby volt a legjobb barátja. Ha szomorú volt, akkor átölelte őt elalvás előtt, ha pedig boldognak érezte magát, akkor a gyakorlópályán elmesélte neki. Ez a hely amúgy is csak az övé volt. Még ötévesen fedezte fel, amikor erre sétált az anyukájával. Az út pedig pofonegyszerűnek bizonyult otthonról, ezért gyakran eljárt ide. Mára már kaput is szerelt rá, valamint egy komplett gyakorlópályát épített az évek során. Minden volt a kötélmászástól elkezdve a lövő pályáig, a benn uralkodó rendről és tisztaságról nem is beszélve. Nagyon a szívén viselte ezt a telket, mindennél fontosabbnak tartotta.  – De előbb még…

Bobby ismét besüppedt, immáron a saroktól, és az ahhoz tartozó talptól. Elvégre a közelharcot sem lehetett elhanyagolni, így a kisasszony arra is ráedzett. Mi van, ha megtámadják őt az utcán? Valahogy védekeznie kellett, meg ki tudja, a harcművészet mindig jól jön…

*Fokváros utca 29. (lakóépület, tizenharmadik emelet 3-mas ajtó, szerda, 17:56)*

Taemin megállt az ajtó előtt.

- Taemin – mormogta. A fémdarab azonban nem mozdult. A fiú felkapta a tekintetét. Mindig ki szokott nyílni ez a vacak. Mi történt vele? – Taemin – megismételte egy picit hangosabban.

- Sajnálom, téves – a kellemes, már megszokott női hang válaszolt neki, vagy más néven ADO. ADO, mint Automatic-door-opener, azaz automata ajtónyitó. Minek ide kulcs, ha van egy hangra nyíló ADO-d, amit feltörni is lehetetlen. Meg torokgyulladással bejutni is. Volt még mit fejleszteni rajta, de komolyan.

- Taemin – ismételte meg magát.

- Sajnálom, téves.

- A retkes nénikéd a téves – morgott Taemin – T. A. E. M. I. N. Lee Taemin…

- Sajnálom, téves – a hang megismétlődött, a fiú pedig majdnem felrobbant a dühtől. Az már csak hab volt a tortán, hogy a szülei elmentek, még csak be sem állították ADO-t…

Normális gyerek ilyenkor felhívja az ügyfélszolgálatot, de Taemin nem normális a saját bevallása szerint, ráadásul erről mások is így vélekedtek. Nem is növekedett fel normális családban. Ugyanis egy normális apa beállította volna ADO-t, mielőtt elmegy otthonról, ha már csak az ő hangjára reagál ez a vacak normális esetben. Taemin apja általában otthon dolgozik, kivéve, amikor egy irodát megy felújítani, vagy legalábbis megnézni. Olyankor az ahhoz legközelebbi Éjszakázóban alszik, anyja pedig mindig megy vele. Az Éjszakázó az a Hotel megfelelője, csak ez a név logikusabbnak tűnt a vezetőség szerint.

- Taemin – igyekezett határozottabb hangon beszélni, azonban ADO továbbra sem működött.

- Sajnálom, téves – jelezte ismételten. Minnie majdnem felrobbant az idegtől. Ez volt a beceneve. Minnie. Tíz éves koráig ő volt a legkisebb gyerek az osztályban, ezért Taeminnie lett a neve, majd valahogy elhagyták a Tae részt. Így lett belőle Minnie, bár utálta. Nagyon rühellte, de a becenév nem mindig olyan volt, amit a használója kedvel.

Így Minnie kénytelen volt a B-tervhez hozzálátni. Megismételte édesapjának a hangjához hasonló kiejtést, de sajnos nem volt ugyanaz. Ha ADO minden hasonló hangot elfogadott volna, akkor nem létezik a biztonság. Így Taemin kénytelen volt a C-tervet használni. Elővette a mobilját, és a legjobb tudása alapján kérvényeztette a DNS-tesztet. Szerencsére több telefonszámra is be lehetett állítani ADO-t, és ezt a drága édesapja legalább nem felejtette el.

- Na? – kérdezte magától, és ADO szinte azonnal válaszolt.

- Kérem, mutassa az ujjlenyomatát – a robot egy piciny résen kettényílt, és egy zöldszínű, ujj formájú kép jelent meg rajta. De ez trükk volt. Taemin közelebb hajolt hozzá, majd nyelvét odaérintette. A hideg fém kissé zavarta őt, de kénytelen volt megtenni. ADO visszahúzta a gépet elemzésre, Taemin pedig várt.

- Gyerünk vasdarab… ha bevizelek, akkor nagyon ellátom a bajod – fújtatott.

- Elemzés kész. A DNS-teszt sikerrel járult, üdvözöllek itthon, Taemin – Azzal kinyílt az ajtó, a srác pedig morogva belépett. Az újabb robot leemelte a cipőjét, ő pedig már rohant is a mosdóba. A családja nem a felsőosztályból származott, ezért a lakásban sajnos kénytelen volt magától sétálni. Mikor az ajtó elé lépve az kinyílt, ő beszaladt pisilni. A mosdók is teljesen megváltoztak. A víztartályok helyett transzformátorok voltak, amelyek szétválasztották a vizet a vizelettől, amit a csapokba vezettek. A felesleg pedig átment a Laborba. Abból készítették az ételeket, így minden újra lett hasznosítva.

*Sydney utca 12. (lakóépület, nyolcadik emelet 1. ajtó, szerda, 18:23)*

- Köszönöm a vacsorát, finom volt – a lány elmosolyodott. Az asztaltól felállva odabaktatott a mosogatógéphez, amiből két kar nyúlt ki. Elvették a tányért, a kisasszony pedig már be is robbant a fürdőszobába. A holmijait levette, a szennyesláda szinte azonnal magába szippantotta a bájos ruházatot, ő pedig beállt zuhanyozni. A víz tökéletes hőmérsékletre váltott, szinte csak a lány puszta gondolatára, így nem kellet bajlódni a beállítással. Minden egyes csepp lassan csúszott végig a tökéletes testen, és szinte azon versenyeztek, hogy melyik marad fenn tovább. Nemhiába. Ez a lány volt a legutóbbi felmérések alapján a Legszebb. Nagyon igaz volt rá. A hatalmas mandulaszemeket nem zavarta a dupla szemhéj, tökéletesen összeillettek a puha, makulátlan bőrrel. Naeun nem sok sminket használt, amit pedig alkalmazott, azt csak a szemei kiemelésére tette. Nem mintha nem lett volna eléggé szép…

Ráadásul a tökéletesen ápolt haja sem jelentett hátrányt. A sok koszos, összeragadt női frizura között az övé tündökölt a legszebben, és erre nagyon büszke volt. Akinek még szép haja lett volna, az általában felfogta, hogy ne lógjon ki annyira a sorból, így egyedül Naeun volt az, aki különcként létezett a hajjal kapcsolatban, igaz, a fiúk nagy része neki udvarolt. Ő elvből mindet visszautasította. Nem akart járni senkivel. Minek? Hogy blöfföljön másoknak? Lesz még elég ideje romantikázni a jövőben, minek ezt elsiettetni? Amúgy meg tökéletes tervei voltak már későbbre. Először is, arab férjet szeretne, esetleg németet, de ha nagyon nincs ilyen, akkor lehet koreai is. Elég neki egy kicsi lakás is, két szobácskával, nem akart nagyravágyónak tűnni, valamint a későbbiekben három lurkó. Két kislány, egy kisfiú. A sorrend mindegy. Esetleg egy mamusz.

Na, de mi a lótüdő az a mamusz?

Nem, nem a cipő, bár abból a szóból ered. A mamuszok azok háziállatok. Olyasmi, mintha egy nyulat és egy cicát kereszteztek volna, némi kutya tulajdonságokkal, csak még ráadásnak ez nem élőlény, hanem robot. Öntisztuló műszőrrel. Tökéletes gyerekjátéknak minősült, főleg, hogy néha odajött hízelegni, lehetett vele labdázni, simogatni, mást játszani, szóval a mamuszok nagyon kis intelligensek voltak. Csak egyvalami hiányzott belőlük. A szeretet. Ezek csak gépek voltak, nem tudtak úgy viselkedni, mint egy hűséges kutya. Így az emberek valahogy annyira nem voltak elragadtatva tőlük, de jobb híján megvásárolták őket.

Egyébként Naeunnek is volt egy mamusza. Pinky volt a neve a rózsaszín szőrcsomónak, aki jelen helyzetben a kanapén tévézett ölben, mint egy cicus.

A kisasszony kilépett a zuhanykabinból, egyenesen a párologtatóba sétált. Ezt pedig inkább egy gigantikus hajszárítóra emlékeztető dolog volt, amibe be kellett állni, csakúgy, mint egy zuhanykabinba. Ezek után elpárologtatja a felesleges vízréteget. Naeun két percen belül végzett, felvette a pizsamáját, és kiment a nappaliba.

- Pinky, gyere! – leguggolt, a kicsi, furcsa mamusz pedig már lenn is volt a gazdájánál, és hízelgett neki a puha szőrével. Körbe-körbe futkározta Naeun lábait, aki nevetve figyelte őt. Nagyon szerette Pinkyt. Ő egy ilyen világban nőtt fel, nem tudta, milyen az, ha egy igazi élőlény igazából szeret. Ugyebár az állatok is a természet tagjai, így Citytown lakói csak és kizárólag emberek voltak. Egy árva légy nem járt arra soha.

* Washington tér (nyilvános emlékpark, szerda, 19:01)*

- Megverlek! – sóhajtott a srác a járdaszegélyen egyensúlyozva, mire a mögötte levő társa felnevetett.

- Bocs, pajtás, de te sem mondhatod, hogy ez normális. Korosztályunk százhatvan, és száznyolcvan centiméter magasak lehetnek maximum.

- Egy igazi lázadó vagyok. Igazad van. Rohadjak meg, mert három centivel túlnőttem a megengedettet - mosolyodott el, a másik pedig megveregette a vállát.

- Majd megvédelek - kuncogott, és ráállt a járdára, pontosan úgy, mint a magasabbik.

- Köszi, Jonghyun - egy hálás tekintet, amellyel megváltotta az idősebbiknek a világot.

- Nincs mit, Minho - Jonghyun kacsintott. Minho olyan volt neki, mint a kisöccse, bár tíz centiméter volt közöttük az ifjabbik javára. Egy lakóházban laktak, Jonghyun a hatodik emeleten, Minho a tizenötödiken. Gyerekkoruk óta a legjobb barátok voltak. Jonghyun jelenleg huszonnégy éves volt, és egyetemre járt. Ő már védett volt az áldozati léttől, mert szinte kizártnak tartotta, hogy pont őt válasszák ki ebben az évben, amikor utoljára kellett rettegnie. Minho miatt sem aggódott, tudta, hogy a fiú erős volt, de nem hitte volna Leg-nek. Egyébként mind a ketten nagyon helyes legények voltak. Jonghyun az alacsony termete ellenére nagyon izmos volt, és férfias, barna haja pedig ragyogóan festett rajta, ezzel kiemelte a különleges kiskutya szemeit. Nem mellesleg Jonghyun imádta fitogtatni az erejét, bár a konditermekben elég gyengének érezte magát a sok izomagy között.

Ellenben Minho nagyon magas volt. Rövid, sötétbarna haja pedig valahogy mindig jól állt neki. A szemei pedig gigantikusak voltak. Jonghyun nem is akarta elhinni, hogy a srác koreainak készült. Egyszerűen túl európainak nézett ki. Izom viszont alig volt a karjain. A hasán ékeskedett egy pár - még kidolgozatlan- négyzetecske, de ennyi. Minho nem szerette a konditermet, ezért nem is sportolt annyit. Ellenben a benne lakozó erő hatalmas volt, mindent fel tudott szinte emelni, akárcsak Superman. Nem mintha ezt kihasználta volna. Túl békés ember volt a harchoz.

- Egyébként anyám százhatvan, apám kétszázkettő centiméter magas. A száznyolcvanhárom centi szerintem teljesen elfogadott.

- Igen, óriásbébi - Jonghyun felnevetett, majd inkább sétálni kezdett. Nagyon utálta ezeket a járdákat, elvégre azért volt a lába, hogy használja, nem?

Csevegés vége, ugyanis megérkeztek. Az idősebbik fellépcsőzött, míg Minho inkább lifttel ment. Már korgott a gyomra.

- Minho – nekik is volt egy saját ADO-juk a zár helyett, mint korszerű találmány. Csak ez működött is, Taeminével ellentétben. A fiú belépett az ajtón – megjöttem.

- Szia – az erőtlen hang a konyhából jött, és sajnos semmi jót nem jelentett. Minho szíve a nyakában kezdett dobogni, egyre idegesebben rohant be a konyhába.

- Anyu! – elállt a lélegzete. Édesanyja az asztalnak támaszkodva figyelte a sok zselés valamit. Ez volt a mai gyógyszer, és az asszony sajnos nem keveset vett be belőle. Arca még nedves volt, szemei könnyesek.

- Sajnálom – suttogta. Minho azonnal odalépett hozzá, izmos karjaiba zárta a hölgyet, aki ismét megtört. Egyre gyengébbnek érezte magát, a fia illatára pedig sírni kezdett. Csak zokogott, és zokogott, mintha sosem akarná abbahagyni.

- Anyu, ne sírj. Mi a baj? – Minho aggódott, de nem tudott mit tenni, csak ölelni a hölgyet.

- Sajnálom… sajnálom, kisfiam – hangja remegett, néha meg is tört – beválasztottunk áldozatnak.

1. A Tíz döntése

Ismételten eltelt egy év.

Azaz... háromszázhatvannyolc nap. Már ennyi idő alatt telik el egy év, ugyanis a Föld megzavarodott. Minden az árvízzel kezdődött, majd a földcsuszamlásokkal. A kontinensek szétszakadtak, az emberek tehetetlenek lettek. Sokan meghaltak. Rengetegen. A városok sorjában merültek a víz alá. Párizs, Róma, Tokió, Los Angeles, San Francisco, Canberra, Tunisz... már nem léteztek. Az emberiség csak kicsiny része élte túl. Nem feltétlenül a gazdagok, hanem azok, akik követték a jóslatot, és elmenekültek a biztonságos helyre. Ott is csak a legjobbak élhették túl. Éppen ezért később fejlődésnek indult minden. Citytown nekilódult, és jelenleg mindent gépek irányítanak. Az embereknek szinte nincs is dolguk, csak szabadjára engedni a korlátolt fantáziájukat. Mit isznak? Tulajdonképpen vizeletet. A vizet előállítják abból, a felesleget pedig újra feldolgozzák. Az ember tanult a hibáiból, és nem bántja a Természetet, sőt, tiszteli, és fél tőle, ezért megalázkodik. Hihetetlen, ugye? A hatalom, amely megbukott, mert az erő már nem viselte őt el tovább. Annyi évezrednyi történelem szertefoszlott. És lassan. Meg lehetett volna állítani, de már későn jöttünk rá a bajra. Így csak Citytown maradt.

Érdekes névválasztás, nemde?

Talán mert először csak kisvárost akartak létrehozni az emberek, és végül hatalmas létesítmény lett.

És valami folyton működött.

Az elektronika. Az nem halt ki, csak átalakult. Most barátságosabb a Földdel, de az embernek továbbra sem tesz jót. A hatalmas reklámtévék folyton működnek, pontosan úgy, mint a zene, a munka, a járművek. Mind-mind zajt csapott. És itt éltek az emberek. Még keresték az idegeneket, még kutakodtak, még megpróbáltak újra létezni. Visszavágni a természetnek, de egyelőre meghúzták magukat, és helyesen cselekedtek. Meg jó dolguk volt. Mindegyik ember tudott dolgozni, mindenkinek megvolt a maga dolga. Mindenki megélt, és nem kellett más miatt aggódni. Kivéve, ha fiatal felnőtt vagy. Azaz huszonnégy és tizennyolc között. Akkor ugyanis minden egyes éved a szerencsén múlik, és természetesen ennek is meg van az oka, ami pontosan le lett írva...

* Tanács Terem (TT1. szerda, 14:13)*

Az ovális asztal körül tizenegy ember ült. Xander Smith a szokásos elnöki helyen, a szokásos elnöki ruhájában, a szokásos elnöki bólogatójánosokkal. Azaz a Tízzel. Ez volt a neve a pontosan öt női-, és öt férfitagból álló csapatnak. Mindenféle képviselőkkel megtelítve. Jelen volt ugyanis a francia François Legrand, az arab Mohammed Alim, a mexikói Ronaldo Lopez, a kínai Zhang Lian-Lei, az orosz Igor Ivanovich, a japán Asuka Fukimitchu, a német Heidi Strauch, az amerikai-zsidó Anissa Peleg, a dél-afrikai Nofoto Naidoo, valamint az indiai Sahiba Kothari. Szokásosan. A nemzetek együtt éltek, és évtizedenként váltogatták a trendet, hogy milyen - már nem létező - ország neveiről emlékezzenek meg. Hogy mik számítottak még élő nemzeteknek?

A fejesek volt országai. Nagyjából ennyi. És említeni sem kell, hogy a gén manipulátorok hatására a neveknek megfelelő nemzetű gyermekeik születtek. Ezért teljesen elfogadott volt, hogy tíz évig csak fekete, fehér, barna, vagy sárga gyerekek születtek családtól függetlenül. Mondjuk voltak fekete szülők ázsiai gyerekekkel, vagy fordítva. Igen, erre volt képes a technológia manapság.

- Tehát el kell dönteni, hogy idén kiket küldjünk - Mr. Smith hátradőlt a székében, ami azonnal egy jóleső masszázzsal látta el szeretett, avagy tisztelt főnökét.

- Javaslom, hogy a Legsokoldalúbb legyen - Miss Naidoo említésére megjelent egy névsor - nevén nevezve Oh Sehun.

- Túl könnyű dolga lenne. A Természet rendes áldozatot akar, nem olyat, aki túléli - Mr. Alim azonnal ellenkezni kezdett a vetélytársával. Már az első pillanattól fogva nem kedvelték egymást, talán utálat volt első látásra a kettejük kapcsolata.

- Bár a nők pártján állok, kivételesen igazat adok az előttem szólónak - Miss Fukimitchu megigazította a mélykivágású blézerét, jobban láthatóvá téve formás kebleit, amelyekről a vele szemben ülő Igor Ivanovich le sem tudta emelni a tekintetét. Hiába minden, a japán hölgynek minden fegyvere megvolt egy férfi meghódításához, kezdve azzal, hogy magánszemélyként teljesen más embert alkotott, mint amikor bólogatójánosi teendőit végezte el. Csak sajnos férjnél volt, és volt egy csodálatos fiuk, aki puszta mosolyával képes volt megváltani neki a világot.

- Akkor ennyi erővel kiküldhetnénk a Legbénábbat is - hallatszott Legrand felszólalása is, mire a tanácsterem zöme felnevetett. Egyedül a két érintett, a nőcsábász, valamint a vezérigazgató hallgatott.

- Nem tartom ezt olyan viccesnek - Mr. Smith hangjára hirtelen mindenki elcsendesült - egyébként, Mr. Legrand, nem rossz ajánlat, de sajnos a Természet csak a belevaló áldozatokat fogadja el. Emlékezzen a kicsi Alissa Skomakare-re. A törékeny teste szinte zombiként tért vissza, és azóta is elzártan él tőlünk, mert a Természet nem fogadta be. Nem tudjuk, mi uralkodik kinn, de félő, hogy a nem megfelelő áldozat esetében mi is ott kötünk ki. Ezt akarjuk? Nem. Hanem azt, hogy boldogan élhessünk tovább.  Éppen ezért belevaló fiatalokat kell küldenünk.

Mindenki egyetértett. Sajnos nagyon nem volt mindegy, hogy kik juthatnak ki.

- Ebben az esetben javaslom, hogy a Legvakmerőbbet küldjük. Ő még itthon van - törte meg a csendet Mr. Alim. Azonnal megjelent a névsor, amiről le lehetett olvasni a legutóbbi tesztek eredményeit.

- Kim Jonghyun. Nem rossz választás. De tegyük hozzá, hogy a legutóbbi megbeszélésen elhatároztuk, hogy chipeket teszünk beléjük, amellyel követni tudjuk az útjukat. Normális esetben belemennék egy ilyenbe, de most inkább egy olyan csapatot kellene összehozni, amelyben van egy zseni, két védő, és egy visszahúzódóbb - Mr. Smith elővette a megbeszélt chipeket. Egy kéket, egy rózsaszínt, egy zöldet és egy pirost. Ezeket fogják beültetni az illetőkbe, hogy kivételesen - az életben először- követni tudják az áldozatokat.

- Ebből elindulva nagyon szűk lett a kör. Tehát ki kell fognunk két sportos illetőt - Mr. Zhang felsóhajtott. Nem volt az ínyére ez a kiválasztás. Mindig nehéz lett tőle a szíve, és sajnálta a gyerekeket. Nem tehettek róla, hogy pont ők lettek az áldozatok.

- Való igaz. És abban is kiegyezhetnénk, hogy lányt kelljen megvédeni - biccentett Mr. Lopez. Végre ő is beleszólt a beszélgetésbe, holott eddig arra várt, hogy a mellette ülő Igorovichot mikor vágja fejbe Miss Fukimitchu. Már ő kezdte magát kínosan érezni.

- És a két harcos pedig megoszlik a nemek szerint - biccentett Miss Kothari, a Tíz többi tagja, valamint Mr. Smith pedig elégedetten mosolygott. Már nagyjából összeállt a csapat.

- A védelmezett lány lehetne a Legkedvesebb - most Miss Peleg szólalt meg, azonban az ötletét azonnal lehurrogták. Sajnos a Legkedvesebb lehet erős. A Legbénábbat nem küldhetik, így nagyon megnehezedett a választás lehetősége. Mindenesetre az ötletelés még nem fejeződött be, és a Legbarbiesabbtól kezdve a Legfélénkebbik minden volt.

- Lehetne a Legszebb - Miss Naidoo ma nagyon formában volt, az áldozatok felét ő javasolta, és nagyon úgy nézett ki, hogy ez nem is volt olyan pocsék ötlet. Ki ne szeretné a legszebbet? Ki ne fogadna be egy szép áldozatot?

- Akkor ez eldőlt. De legyen meglepetés. Majd a végén megnézzük egyszerre mind a négyet, nem? - kérdezte Mr. Smith, arcán egy semmitmondó vigyorral, a Tíz pedig bólogatni kezdett.

- Akkor a fiú legyen a Legokosabb - Miss Strauch neki is látott a következő illető kitalálásához.

- Azzal nem megy sokra. Aki okos, az lehet hülye az élethez - Miss Fukimitsu megrázta a fejét. Hivatalos ötlete neki sem volt, de valahogy nem nyűgözte le ez a javaslat.

- Akkor legyen a Legravaszabb - Miss Peleg ismét megszólalt. Már várta a lehurrogást, de most az valahogy elmaradt. Sőt, Mr. Smith még tapsolt is. Talán a ravasz volt az egyetlen jelző, ami nem fordult meg a fejében.

- Javaslat elfogadva - biccentett a vezérigazgató, a többiek pedig bólogattak. Miss Peleg boldogan mosolygott. Általában jó ötletei sosem voltak, de most nagyon hálás volt magának, és a többieknek, hogy elérte a célját. Kiválaszthatott egy embert.

- Akkor már a fele megvan. A Legszebb, és a Legravaszabb. Csodálatos - Mr. Legrand izgatottan le is jegyeztette a tollával a dolgokat. Elvégre már működtek maguktól a dolgok, nem is volt szükség arra, hogy megmoccanjon. Sőt, csak rá kellett gondolnia a leírandó szövegre.

- A két védelmező. Bármi ötlet? - kérdezte hirtelen Mr. Smith.

- Úgy hallottam, egy srác tizenkettő harcművészetet tanul egyszerre, és nagyon profi - ez volt Mr. Lopez. Minden szem rá szegeződött, kivéve persze Ivanoviché. De ez már említésre sem méltó, ő úgysem veszi le a szemeit azokról a formás, telt, gyönyörű mellekről. Meg sem látszott Miss Fukimitchu-n, hogy van egy gyereke. Az meg végképp nem, hogy hét hónapon belül kettő lesz.

- Nem rossz - rázta meg a fejét Mr. Legrand - de azt javaslom, hogy őt az utolsó évben küldjük ki.

- Javaslat elfogadva.

- Ebben az esetben küldjük a Legerősebb lányt - Miss Strauch ezzel bebiztosította magát, ugyanis csak egy lánya volt ebben a korosztályban, de ő a Legfélénkebb volt. Talán ezért is könnyebbült meg, amikor ő le lett szavazva. Innentől kezdve neki már nyugta lehetett.

- A Legerősebb lánnyal csupán annyi a probléma, hogy a fiúk erősebbek még így is. De küldhetnénk a Legerősebb fiút. Az már valami - szólt ellen Mr. Alim.

- A fiú legyen harcias. Attól, hogy erős, lehet nyámnyila - jelezte Miss Kothari, de csak legyintettek.

- A fiú legyen erős. Ha kell, küzdeni fog, ha nem, akkor pedig a lány majd segít neki - Miss Fukimitchu véleményére mindenki bólogatni kezdett, bár Miss Kothari kicsit vonakodott. Sajnos az ő fia nagyon veszélyeztetett helyzetbe keveredett, és anyai ösztönei az súgták, hogy meg kell védenie a kicsiny legénykéjét.

- Akkor az ötlet, hogy a fiú a Legerősebb legyen, elfogadva - biccentett Mr. Smith. Már kezdett megkönnyebbülni. Ő csak a kötelességét végezte, de rengeteg évig ő is rettegett minden élt. Kislánya a Legaranyosabb volt, és nagyon sokszor őt akarták elküldeni, de szerencsére megmaradt. Így ő át tudta élni a három hölgy aggódását. Azaz kettőjét. Miss Fukimitchu nem volt szívbajos, ő nem aggódott ez ügyben, nem érezte a fiát "Leg"-nek.

- És a lány? - vonta fel íves szemöldökét Miss Peleg.

Csend.

- A lány lehetne a legügyesebb - tíz perc után végül Mr. Alim merészkedett megszólalni. Nem igazán volt ötlet a női karakterre, egyszerűen csak annyit tudtak, hogy testőr legyen.

- Az ügyesség nem jár feltétlenül az erővel... - Miss Naidoo igyekezett minél több kifogással védekezni a javaslat ellen. Meg amúgy sem gondolta jó ötletnek, hogy ügyeset küldjenek. Az ellentétbe kerülne a ravasz sráccal.

- Én azt mondom, hogy legyen ő a Legkirályibb. Azaz, hogy vezető egyéniséggel legyen megáldva. Neki kell ösztönöznie a csapatot - Miss Kothari újabb zseniális ötlete. Csak egy baj volt vele. Ilyen ember nem létezett. Ez nem volt tulajdonság, vagy legalábbis nem olyan, amit számításba lehetett venni.

- Akkor legyen a legharciasabb. Ő ösztönzi az erős fiút, és még kötözködhet is. Legalább lesz valami izgalom - Miss Strauch elégedetten nyugtázta magában, hogy egy ilyen ötlet jutott az eszébe. Legharciasabbat még sosem küldtek, és úgy érezte, most jött el a lány ideje.

- Az ötlet nem rossz, sőt, kivitelezhető - biccentett Mr. Legrand. Mindenki bólogatott, még Xander Smith is. Így eldőlt mind a négy áldozat szerepe. Talán ők négyen voltak azok, akik megválthatják az emberiséget, és Citytown lakosságát. Talán a Természet nem is olyan veszélyes, ha egyességet tudnak kötni vele.

- Nos, lássuk a tévét - Mr. Smith összecsapta a két tenyerét, az asztal pedig kettényílt, belőle egy érdekesen táncoló fénysugár bukkant fel, egy 3D-s táblát létrehozva. Nem is annyira tábla, sokkal inkább kocka volt. Mindegyiken megjelent a GYGGLE fekete-kék emblémája. Miután a Google tönkrement a katasztrófa során, az emberek megalapították az új rendszert, amely erre a névre hallgatott. Funkcióját tekintve pedig hasonlított az eredeti verzióhoz.

- Lista - Mr. Legrand szava után azonnal megjelent a "Lista" címszó. Legfelül pedig a rejtett funkció. A virtuális billentyűzet felbukkant Mr. Smith asztalán, aki begépelte a jelszót.

- A1, Legszebb. A2, Legravaszabb, A3, Legerősebb, A4, Legharciasabb.

Azzal a kocka tölteni kezdett, egyre gyorsabban, és gyorsabban, míg meg nem jelent a négy név. Az áldozatok nevei. Miss Fukimitchu lélegzete elállt egy pillanatra.

- Újraszavazást indítok - jelentette ki szigorú hangnemmel.

- Támogatom az indítványt, és az indítékot - emelkedett fel Mr. Ivanovich. Maga sem tudta, hogy miért, talán így akarta elnyerni a hölgy szívét. Vagy legalább ágyba vinni őt.

- Sajnálom, de nem lehet. A szavazatok, a javaslatok, valamint a szabálykönyv alapján ez már nem módosítható.

- Meg kell változtatni! - a nő nem tágított, anyai szíve csak a csöppsége érdekeit szolgálta. Nem tudta volna őt elengedni...

- Sajnálom, de ezen már nem lehet módosítani - Mr. Smith igyekezett higgadt maradni, de még az ő kemény szíve is kifacsarodott, amikor a nő sírva borult az asztalra, betegesen könyörögve az újraválasztásért.

*Folyton Nyitva Éjjel-Nappali (kiskereskedés, szerda, 16:32)*

A fiú kilépett az ajtón, kezében a teli nejlonzacskóval.

- Meg van a cucc?

Odakapta a tekintetét, majd az egyik díszfülke mögül felbukkant egy másik illető.

- Persze – azzal elindult, hogy társa kezébe nyomhassa a megvásárolt dolgokat. A zacskó tartalma a bolt legdrágább dolgait tartalmazta, közöttük a minőségi bort, és pezsgőt, amelyet szintén vizeletből állítottak elő. De akkor is. Ez finom volt, ritka, és méregdrága.

- Gratulálok, Taemin. Nem is vagy annyira hülye – a másik kinyitotta a borosüveget, és azonnal meghúzta. Az íze szinte belerobbant a szájába, és táncot járt a nyelvén.

- Megmondtam, Jongin. Ha megveszed a dolgokat, utána visszaviszed őket, majd én értük megyek a te blokkoddal, és csak egyvalamit vásárolok, akkor remekül meg tudom szerezni ingyen az egészet. Csapatmunka az egész – vonta meg a vállát ez a Taemin gyerek, kezében szorongatva a pirulát.

- Vettél kaját is? – bökött a kicsi gyógyszerre a fejével Jongin, a másik pedig bólintott. A pirulák csillapították az éhséget, az ízük is választékos volt, sőt, szinte megegyezett a rendes élelmiszerrel. Csak ez kisebb volt.

- Valamit kellett. Elvileg rágó ízű. Valamit kellett vennem – csak megvonta a vállát, és már el is pillantott. Jongin volt a legjobb barátja, mégis úgy érezte néha, hogy a srác csak kihasználta őt.

- Ravasz vagy, haver – kacsintott a másik. Taemin felsóhajtott.

- Azt hiszem, megyek. Még otthon dolgom van.

- Ennyi volt? – hökkent meg Jongin. A fiatal fiú bólintott.

- Ja. Na, csá – azzal elsétált az ismerős utcán lefelé, hogy minél hamarabb hazaérhessen.