5. Búcsúnap

Nagyon sajnálom, hogy csak most hoztam az új részt. Azt sajnos nem ígérem, hogy gyakran teszek fel fejezeteket, de néha azért posztolgathatok ide is, ha szeretnétek ^^ 

Taemin végignézett az ismeretlen srácon. Az, mit mondott, hazugság! Kizárt dolog, hogy ő legyen Asuka Fukimitchu fia! Akkor megbukott volna az elmélete!

- Ne hazudj – szúrósan a magasabbik hatalmas, nyugodt szemeibe nézett.

- Nem hazudok, ez így van. Én vagyok a legerősebb kategória elsője, és mivel az lett megszavazva, ezért én megyek meghalni. Ez ilyen egyszerű – Minho már kezdett aggódni a társai mentális sérüléseit illetően. Elvileg egészségesnek kellene lenniük, de nem voltak azok. Egyik sem.

- Kizárt! Az elméletem alapján nem létezik, hogy egy magadfajtát válasszanak be. Pontosan úgy taktikáznak, hogy a saját kölykeik ne kerüljenek be – az ifjabbik srác maga előtt összefonva a karjait ült az ágynak nem nevezhető valamijén. Az agyát blokkoló eszköz még mindig aktívan működött, de ez csupán bilincsként használhatott. Az új tervek előállítása Taemin számára korlátozott lett. A régi tervei viszont csodásan működtek, pont úgy, mint az elméletei. Az új információ lassabb lefolyása azonban elég zavaró volt.

- Csak kategóriákat jelölnek meg, utána tudják meg az aktuális listákat – magyarázta a fiú. Ha valaki, akkor ő értette, és tudta, hogy hogyan zajlik a kiválasztás. Jó, ez természetesen nem volt igaz, neki ugyanúgy semmi köze nem volt ehhez, mint a többieknek, de arra már magától rájött, hogy nagyon könnyen tudja befolyásolni a csapatot.

- Taemin, ne zaklasd a hülyeségeiddel! Inkább azt mondd meg, hogy mi az a Természet – Minhee azonnal az újoncra pillantott. A levegő megfagyott körülöttük. Ez egy olyan kérdés volt, amire talán senki nem adhatott pontos választ. Voltak elképzelések, de a köznép nem sokat tudhatott erről, főleg nem az ifjúság tagjai.

- Valami szörny? – Naeun a szemöldökét ráncolva pillantott körbe, azonban Minho megrázta a fejét. Kizárt dolognak tartotta ezt a szörnyes elméletet, bár nem ez volt az első sületlenség, amit hallott. Azonban volt egy mese, amit sosem felejtett el.

- Nem szörny. Egyszer, mikor itt voltam az anyukámmal, akkor Xander mondott nekem egy történetet. Akárhogy próbáltam elfelejteni, tudat alatt mindig megmaradt ez a kis történet. Tudjátok, valamikor az emberek és a Természet együtt éltek. A Természet táplálékot adott nekünk, cserébe mi megvédtük őket a káros betegségektől, amiktől ők is elpusztultak. Aztán az emberek elsokasodtak és kihasználták a Természetet. Aztán, mivel s Természet egy hatalmas erő volt, elpusztította a világot, csupán egy kicsiny helyet hagyott nekünk, ahonnan nem lehet kijönni. Ha megtesszük, halottak vagyunk, mert a Természet megfogadta, hogy mindenféle ártalmas lényt elpusztít. Ezért vannak a feláldozások is. Az emberek rettegnek a Természettől. Most már ez a valláskultúránk. Azaz döntőrészt. Még mindig vannak más vallású emberek, de csupán elenyésző számban – Minho egész végig higgadtan beszélt, mintha valami tudományos, unalmas témát osztott volna meg mindenkivel ezredjére, amit már ő is unt. A körülötte lévő döbbent társaságot igyekezett figyelmen kívül hagyni, pedig elég vicces képet vágtak. Mindannyian értetlenül bambultak a beszélőre, bár szemeiken látszott, hogy teljesen máshol jártak gondolatban. Biztosan igyekeztek feldolgozni a kapott információkat. Nem volt sok, de elhanyagolható sem, így viszont már több úton tudtak gondolkozni. Taemin lesütötte a szemeit. Nagyon nehezen állt csak neki össze a kép. Ha ez a bizonyos Természet nem valami szörny volt, akkor mi? Nem tudott elképzelni semmi olyat, ami ennyire veszélyes lenne egy komplett fajra.

Naeun visszaült a földre. Rózsaszín miniszoknyája már amúgy is koszos volt, így nem bánta, hogy a por rászállt. Sőt, minden ruháját bemocskolta volna, eladná, vagy akármi, csak haza akart jutni a családjához. Újra meg akarta ölelni a testvérét, édesapját, édesanyját, valamint Pinkyt, a mamuszát is. Az arcán lefolyt egy könnycsepp. Hiába akarta magát tartani, nem sikerült. Eluralkodott rajta valami megmagyarázhatatlan félelem, üresség és fájdalom. Bár jelen helyzetben neki most az is elég lett volna, ha megölelhetné Minniet, arcát a fiú puhának tűnő vállába fúrhatná, aki izmos karjaival átölelné őt. Egyszerűen csak maga elé bambult, szemeiből egyre több könny folyt le. Nem tudta, hogy mi ez a Természet, de rengeteg ártatlan embert ölt meg csupán kedvtelésből.

Egyedül Minhee volt dühös. Valamiért nem bízott meg az újoncban, úgy érezte, hogy ő Xander Smith talpnyalójaként terjesztett mendemondákat. Éppen ezért nem akart beletörődni a halálba. Izmait megfeszítette, kezeit rángatni kezdte, így ismételten felcsendült a lánccsörgés ritmikus, szabályos nótája. Nem, ő nem fog meghalni, Xander Smith csinál, amit akar, de Joo Minhee életben marad. Néha az erőlködésekkor kicsúszott néhány nyögés, amely különösen felkeltette a két fiú figyelmét. Minho odapillantott a nagy, mélybarna szemeivel, de nem szólt semmit. Csupán figyelte a különleges tornát. Tekintetét nem emelte le a lányról, végignézte annak minden egyes szenvedését, csakúgy, mint Minnie. A szőke herceg is érdeklődő arckifejezéssel bámulta a Legharciasabb lányt, aki valóban megfelelt ennek a titulusnak.

- Az oké, hogy harcias vagy, de erős nem – sóhajtotta unottan, mikor már túl sok ideje nézte az előadást. A lány dühösen a fiúra kapta a tekintetét, szemei lángokat szórtak, ráadásul olyannyira, hogy ha puszta nézéssel meg lehetett volna ölni embert, Minnie már halott lenne.

- Én legalább próbálok tenni valamit a rendszer ellen, nem úgy, mint te, akinek csak a pofája jár! – idegesen ripakodott rá a szőkeségre, aki felvonta a szemöldökét. Amikor pedig ő így cselekedett, akkor mindenki meghúzta magát. Lee Taemin nem volt idegbajos, de nem szerette, ha valaki ócsárolta őt, vagy ordibált vele.

- Te csak ne mondj semmit – a fiú igyekezett higgadt maradni. Terve sajnálatos módon rosszul sült el, Minhee ugyanis elég irritáló személy volt a számára. Valamiért mindenre tudott reagálni valamit, erőszakossága ezt még erősítette is.

- Miért ne mondjak semmit? Mert nem bírod elviselni, ha nem neked van igazad? Előre szeretném kijelenteni, hogy én soha nem fogom meghallgatni a te okoskodásodat. Tudod, miért? Mert nem érdekel. Mert csak esztelenségeket mondasz, pedig azt hiszed, hogy igazad van. Nem is beszélve arról, hogy ha valaki nem hisz neked, akkor azt utálod. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, milyen ember is vagy – szúrósan Minnie szemeibe nézett, minden egyes szavában hallatszott a gyűlölet, harag, undor e srác iránt. Igazából ismerte őt, nagyon jól tudta, hogy Méreg tag volt, ami miatt már eleve egy alapgyűlölettel tudott csak rá tekinteni. Egyszer megtámadták őt is, de volt annyi esze, hogy ezt ne engedje. A szőkeséget ágyékon rúgta, és míg a csapat a vezetőcskét pátyolgatta, ő felszívódott. Azonban az arcokat megjegyezte nagyjából. Taeminét meg különösen, az ő ravaszsága ugyanis elég ismert volt, mindenki hallott már arról a gyerekről, aki ravaszabb volt, mint bárki más.  Ezek a tényezők pedig bőven elegek voltak ahhoz, hogy Joo Minhee megutálja a csapattársát.

Taemin szóra nyitotta a száját védekezésképpen. Nagyon nem tetszett neki, hogy egy lány ennyire megalázta őt. Így nem lehetett vele beszélni.

- Figyelj, aranyom – kezdett bele, azonban az újonc felállt. A csuklóját körbeölelő szalagok leestek. Nem volt rendesen bekötözve. Lehet, hogy Xander Smitht megtéveszthette ezzel, és meg kellett hagyni, hogy nagyon is jól csinálta, ugyanis a csapatból senki nem vette észre, hogy csupán trükk volt a székhez való láncolás.

- Te mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét Minhee. Tekintetével a fiú mozdulatait követte, aki a zsebeiben kezdett turkálni. Egy érdekes, bézs öltözet volt rajta, de mindegyik inkább feszült a testéhez. Külön meg kellett jegyezni, hogy az ő ruhája tűnt a legtisztábbnak.

- Biztos éhesek vagytok. Ha valamibe tényleg nem gondoltak bele, akkor az az evés. Régebben volt vacsora is, de újabban már azt sem adnak. Úgy vélik, hogy nekünk kevesebb szenvedéssel jár, ha már eleve legyengülve megyünk ki. Anyu adott nekem egy pár pirulát, hogy ne haljak éhen, de szívesen adok nektek is. Elvégre együtt halunk meg, nem? Ha már egyszer úgyis mindegy, akkor miért ne lehetnénk barátok? Vagy csak megpróbálnánk. Holnap megyünk meghalni, addig meg gondoljunk a szép emlékekre, hogy ne legyen annyira rossz. Mit szóltok? Megpróbáljuk nem tépni egymást? – Minho kérdő tekintettel pillantott a két nagyszájúra, közben kinyújtotta a tenyerét, amelyben pontosan négy sárga-fehér kapszula volt.

- Az milyen ízű? – Naeun alig merte megszólítani a fiút. Valamiért a magassága megrémisztette őt.

Meg nem csak az, hanem a kiállása is rémisztővé tette őt. Főleg, hogy ez a fiú volt itt a Legerősebb, holott meg sem látszott rajta. Pedig rengeteg izomagy volt a városban, akikből könnyebben ki lehetett volna nézni ezt a tulajdonságot.

- Sajtos steak - Minho közelebb lépett hozzá, amitől a lány megremegett. Nagyon félt, hogy esetleg Minhonak elborul az agya, megveri és megerőszakolja őt a többiek szeme láttára. Automatikusan összehúzta magát, ezzel is jelezve, hogy ő nem volt olyan, akit csak úgy lehetett bántani.

Azonban Minho csak a pirulát dugta a szájába, azzal fel is állt.

Naeun beszippantotta a kicsi, sárga-fehér kapszulát. Nagyon finom íze volt, főleg, hogy a lány szeme már kopogott az éhségtől. Most kivételesen hálás volt a fiúnak.

- Mi a neved? - Taemin bátortalanul vette el az egyik pirulát. Továbbra is úgy gondolta, hogy az, aki jóban van Citytown vezetőségével, csakis áruló lehet.

- Minho - a magas fiú végül Minhee elé lépett, de nem adta neki az ételt. Hatalmas szemei fel-le jártak a lányon. Valamit nagyon méregetett.

- Mi van? Nem láttál még lányt? Ott is ül egy, bár ő inkább mamusz - fejével Naeun irányába bökött. A lány meglepetten pillantott fel, majd inkább visszanézett a földre. Minhee gonosz volt vele.

- Csak tartok attól, hogy leharapod a kezem - ismerte el a fiú kicsit félénken. Taemin felnevetett a háttérben, ez pedig elég ösztönzés volt a lánynak ahhoz, hogy egy kicsit tovább szadizhassa a jelen levő nyámnyilát.

- Még jó, hogy megálltál – olyan volt, mintha vicsorgott volna. Minho egy darabig hezitált, majd villángyorsan benyomta a pirulát a lány szájába.

- Nos, valamiben szeretném a segítségeteket kérni. Xander minden évben ad tíz percet az áldozatoknak, hogy utoljára használják a GYGGLE-t. Annyit tudunk, hogy az ősember együtt élt a természettel. Szóval, két fő megy be egyszerre a terembe. Egyik csapat szöveget keres, másik képeket. Megnézzük, hogy mit evett, ivott az ős, hogyan szerzett ennivalót. Ez a legfontosabb. A többire magunk is rá tudunk jönni. Én megyek Minheevel, mi kikeressük a neveket. Mikor kijövünk, átadunk egy cetlit, ezt el kell olvasni, képeket kikeresni, és valahogy majd rajzoljátok le, vagy nem tudom. Menni fog? - Minho visszaült a székére. Megvárta, míg mindenki bólintott.

- Nagyjából mennyi az idő? - kérdezte váratlanul Naeun.

- Délután fél négy. Éjfélkor visznek el minket, szóvak szerintem próbáljunk meg aludni - Minho elnyúlt a fotelban. A többiek, bár bizonytalanul, követték őt, és mind megpróbáltak elaludni.

*Honolulu tér, nyilvános emlékpark, kidobó állomás (szombat 12:00)*

A színpadra felsorakoztak az emberek. A Tíz tagjai öten-öten álltak az emelvény két oldalán. Fekete felszerelésükben különösen virítottak a sok szürke objektum között. Középen szokásosan Xander Smith állt, a szokásos fekete szmokingjában, a szokásos vörös nyakkendővel feldobva a szerelését. Jobb oldalán Choi Minho. Még mindig a bézs menetfelszerelésben ékeskedett, azonban erre már vett egy zöldes színű dzsekit is. Régebben ezt hívták terepmintának, mára azonban ez megszűnt, csupán az áldozatok viselték. A fiú magabiztosan nézett végig a tömegen. Kettős érzelmek kavarogtak benne, amiket leplezni próbált azzal, hogy valahogy elfojtotta magában az egész lényét. A félelem és a büszkeség nem fértek meg egymás mellett. Tekintetével a mellette álló Minheere nézett. A lány haja fel volt kontyolva, ruhája neki is terepszínű volt. Természetesen kicsit kába volt, józanon ugyanis lehetetlen lett volna féken tartani őt. Nem is tudott igazán gondolkozni a jelenlegi állapota miatt, így csak üveges tekintettel bámult maga elé.

Xander Smith másik oldalán pedig Taemin állt. Tekintetével egyből kiszúrta a családját. Halványan elmosolyodott, mikor az édesanyját megpillantotta. Szegény, szinte sosem tudott a családjával lenni a munka miatt. Éppen ezért volt hálás Taemin, hogy a nő el tudott jönni hozzá. Édesapja mutogatta neki, hogy minden rendben lesz. De hazudott. Hogy lett volna minden rendben? Elvégre most látja őket utoljára! Soha többet nem találkozhatnak majd, ami mélyen érintette a fiút. A Méreg tagjai is mind ott álltak a családja mellett. Azaz, majdnem mind. Jongin sehol nem volt. Hiába kereste a tekintetével, egyszerűen nem találta a legjobb barátját. Mélységesen csalódott benne. Azt hitte, hogy legalább eljön megnézni őt. De nem tette. Taemin cserbenhagyva érezte magát. Már nem is zavarta Naeun kézfogása. Tudta, hogy a lány félt, éppen ezért nem akart neki ártani azzal, hogy nem engedi meg ezt a fajta kontaktust.

Naeun szemei már duzzadtak voltak a sok sírástól. Nem akart elszakadni. Nem tudott volna elmenni. Nem akarta elhagyni az életét. A családját. A barátait, Pinkyt. Nem is nézett rájuk, tekintete csupán átsiklott az emberek felett. Nem! Ő ezt képtelen volt megtenni. Nem értette, hogy miért pont neki kellett mennie, miért nem másnak.  Egy fekete-fehér-narancssárga ruha volt rajta. Talán még ezt találta a legelfogadhatóbbnak a többi közül. Ugyanis terepmintásat semmiképp nem vett volna fel. A zöld színt is utálta, meg ezeket a foltokat is. Éppen ezért már csak ez volt a számára.

- Ebben az évben is, mint mindig, köszöntöm Citytown összes lakosát! – Xander Smith felvette a szokásos mosolyát, ami jelen helyzetben valóban csak álca volt. Kivételesen ő maga sem várta az áldozatok kiküldését. Lopva Asuka Fukimitchura pillantott. A hölgy némán állt a színpad szélén további négy kollégájával. Mr. Smith nagyon jól tudta, hogy mennyire nehéz lehetett most neki – Ebben az évben is, mint mindig, elérkezett az Áldozathozás. Mint már mondtam, idén a Legerősebb, Legharciasabb, Legravaszabb valamint a Legszebb ajánlja fel magát az emberiség védelmének érdekében. A Természet bosszút szított még évekkel ezelőtt. Megunt minket, nem volt hajlandó a Föld továbbhurcolni minket a hátán. Éppen ezért, mintha csak egy rossz Sci-fi regénybe léptem volna, most itt van a lehetőség, hogy mi legyünk a főszereplők. Egyszer, talán, valamikor a Föld ráébred arra, hogy mi is a gyermekei vagyunk, mi is a Természet gyermekeiként születtünk, születünk. Azonban addig küzdenünk kell, mint egy jó főhősnek, nevetnünk az apró örömökön, sírni a kisebb traumákon. „Színház az egész világ!” Mondta valaha Shakespeare. Színház az életünk, és most, mint egy színdarabban, búcsút kell vennünk a fiataloktól. Choi Minho, Joo Minhee, Lee Taemin és Son Naeun elbúcsúznak most tőlünk, kimennek oda, amit ember nem élhet túl, ahonnan nem jöhet vissza. Emiatt nagy tiszteletet nekik, csakúgy, mint a többi fiatalnak, kik életüket áldozták értünk. Kérem, emlékezzünk meg egy perc néma csenddel.

Mindenki összekulcsolt ujjakkal nézte a földet. Az áldozatok ismerősei megremegtek, néhol könnyezni is kezdtek.

- Most pedig szeretném átadni a mikrofont a jelenlegi négy áldozat szóvivőjének – Citytown vezetője végignézett a fiatalokon. Minhee kába volt, Naeun meg sem tudott szólalni, Taemin forradalmat robbantana ki. Ezt Minho is nagyon jól tudta, így megbeszélte velük az öltözőben, hogy majd ő fog elköszönni mindenkitől. Bátortalanul lépett a mikrofonhoz. Utált beszélni. Utálta a nyilvánosság előtt való szereplést. Most azonban meg kellett tennie. Izzadtsága már a szemét is csípte, kezeiből facsarni lehetett volna a nedvet.  

- Jó napot! – hangja remegett. Mindenki őt bámulta, ami megrémisztette őt, de nem akart visszamenni a többiek közé. Beszélnie kellett, ez volt a feladata – Én… nem is tudom, hogy mit mondjak. Biztosan azt kérdezik magukban, hogy dühös vagyok-e. Esetleg csalódott. Hogy félek-e a haláltól. Attól, mi vár kinn rám. A válaszom pedig igen. Nagyon félek. Miért ne félnék? Azonban valahol büszke is vagyok arra, hogy lettem valaki. Talán… talán még van esély visszahódítanunk a Természetet, bár senki nem tudja, hogy mi az. Régebben mindig az első sorban ültem a kiválasztásoknál. Mindig figyeltem a sok, rémült arcot. Mindegyik beleégett a tudatomba. Mindegyik félt. Akkoriban még nem értettem az egészet, de már tudom. A Természet adott nekünk lehetőséget, de visszaéltünk vele. Most itt vagyunk, és egy bizonyos rendszer alapján választanak ki embereket. De mi is megmentjük az emberiséget, mint Superman, vagy a többiek. Csak belőlünk nem lesznek történetek, mondák, nevünk elkopik idővel. Nem kérem, hogy emlékezzenek meg rólunk. Azt kérem, hogy mindenki sokat legyen a szeretteivel. Túl rövid az élet. Túl hirtelen lehet vége. Mindenki legyen boldog, és akkor boldogan megy meghalni is. Pont, mint én most. Köszönöm – Minho meghajolt, majd visszasétált a helyére. Letörölte szeméről a könnyeket. Az édesanyjára pillantott, akinek szemeiből ömlöttek a könnyek. De tapsolt. Pont úgy, mint a többi ember, Xander Smithszel az élen.

- Köszönjük szépen ezt a csodálatos beszédet! – mikor a mikrofonhoz lépett, a közönség elhalkult – Kívánom nektek, hogy halálotok gyors legyen, fájdalom nélkül. Most pedig kérem, hogy vegyétek fel a táskáitokat. Ezekben váltóruhákat helyeztünk el a számukra, valamint egy pár kulacsot a biztonság kedvéért. Choi Minho, a Legerősebb. Akik a lyukhoz kísérik, Asuka Fukimitchu és François Legrand.

A Tíz két tagja elindult a fiú felé. Miss Fukimitchu remegett. Mikor megragadta kisfia izmos felkarját, újra előtörtek belőle a könnyek.

- Nem akarlak elengedni – suttogta. Immáron a „Lyuk” felé lépkedtek.

- Én sem téged, anyu, de ez nem akarat kérdése – a fiú csak akkor válaszolt, amikor már odaértek a kidobó állomáshoz. Ez egy gigantikus fém kapu volt, beleolvadva a környezetébe. Csupán akkor látszott a jelenléte, mikor az áldozatok elmentek. Egyesek a Világvégének is tartották, tekintve, hogy csak az ég látszott.

- Joo Minhee, a Legharciasabb. Akik a lyukhoz kísérik, Heidi Strauch és Igor Ivanovich – hallatszott ismét a férfi hangja.

- Vigyázz magadra – a nő megragadta fia arcát, könnyes tekintetük találkozott.

- Azt nem ígérhetem. Most viszont mennem kell. Ég áldjon, anyu! – Már fél lábbal az ajtóban volt, azonban Miss Fukimitchu nem engedte el a karját.

- Lee Taemin, a Legravaszabb. Akik a lyukhoz kísérik, Sahiba Kothari és Mohammed Alim.

- Engedj el. Ez a sorsom. Szeretlek – suttogta Minho. Kezeit ügyesen kicsúsztatta édesanyja kezeiből.

- Várj – Asuka még egyszer megragadta a fia kezét – Én is szeretlek.

- Son Naeun, a Legszebb. Akik a lyukhoz kísérik, Nofoto Naidoo és Zhang Lian-Lei.

- Tudom. Légy boldog – ekkor Minho már végleg elengedte édesanyja kezét. Még egyszer végignézett a tömegen, intett egyet, végül átlépett az ajtón.

Ordítása mindenkit megrendített. Bár Asuka Fukimitchu sírva fakadt volna, erős nő létére nem tette. Végignézte a másik három fiatalt is, amint felszívódtak, majd a kapu bezárult. Mr. Ivanovich megsimogatta Miss Fukimitchu vállát.

- Asuka…

- Most hagyj, kérlek, Igor. Egyedül akarok lenni – még megvárta a ceremónia végét Xander Smith oldalán, utána visszasétált a kapuhoz. Csendben bámulta a fémdarabot. Most tudatosult benne két dolog. Hogy soha többet nem láthatja a fiát, valamint, hogy mennyi családot tettek már tönkre emiatt. Arcán lefolyt egy könnycsepp. Képtelen volt felfogni a szörnyű valóságot.

4. Fogságban

*Brüsszel sétány (csütörtök, 17:58)

Csendben baktatott hazafelé a megszokott helyéről. Nagyokat pislogott maga elé. Fáradt volt. Túl fáradt. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy beledőlhessen a pihe-puha ágyikójába, és tojhasson az egész világra. Ez egy megterhelő, hosszú, és kimerítő nap volt a számára, nem mellesleg még stresszelnie is kellett egy bizonyos dolog miatt. Ásított. Valahogy úgy érezte, hogy tökéletesen megegyezett a jövendőbeli áldozattal. Pont az ő témája volt. Gondolkozott azon, hogy vajon ez csupán a sors iróniája volt-e, hogy pont őt választották ki. Elvégre egy igazi túlélő küzd. Harcol. Irányít. Gondolkozik. Feltalálja magát. Túlél. Mint ő. Ez a tulajdonság nem csak egy szót jelentett. Egy fogalom volt. Sejtette, hogy nem ússza meg idén a dolgot. Valahogy érezte, küzdenie kell. Elvégre erre tette fel az életét. Harcolt, küzdött, és Bobby nagyon sok dologban segített neki ebben. Kissé elmosolyodott, amint a kezében lévő bábura pillantott. Sokat jelentett neki. Túl sokat. Egy kicsit megállt, hogy megigazíthassa a kontyát. A hajgumit kivéve, rakoncátlan tincsei azonnal ezer- meg ezerfelé kezdtek állni, hajhagymáit megkönnyebbülésként érintette a dolog. Mindig túl szorosra gumizta fel. Ennek ellenére kijött ez a sok vacak! Elege volt! Hogy mit utált nagyon? Azt, hogy a félreállás külön problémát jelentett a mozgójárdák miatt. A többi nem zavarta. Aki itt született, annak nem furcsa. Annak nem hiányoznak a rendes színek. Mert ez egy szürke helység volt. Az égen nem sütött át a nap, ennek ellenére ugyanolyan gyilkos volt. Egy burok szegélyezte Citytown-t, ami szürkén ragyogott a szürke utakra. Ezeken közlekedtek az ugyanolyan szürke automata autók, amiket szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól. A szürke épületek hatalmas szörnyekként tekintettek vissza a szürke emberekre, akik szürke hangulatukban voltak. Maximum a ruháik voltak színesek, de az is inkább a gyerekeknek, kamaszoknak, fiatal felnőtteknek. A rendes felnőttek, akiknek munkahelyük volt már, azok  öltönyökben, kosztümökben sétálgattak. Az sem volt sokkal jobb, már nem azért...

Az ő ruhái alapból színtelenebbek voltak. Szerette a szürkét, a sötétlilát, a feketét és a fehéret. Néha hordott más színt is, de ezek voltak a kedvencei. Illetve kontyban hordta a haját. Néha hagyta, hogy szabadon rakoncátlankodjanak a tincsei. De csak néha.

- Joo Minhee?

A mély hangra felkapta a fejét. Két ember állt előtte, egy nő, és egy férfi. A nő ruhája egy egyszerű, fekete kosztüm volt, a férfié pedig egy fekete öltöny. Nahát! Pont most gondolkozott el a színeken, erre tessék! Mondjuk, ő a szürkével jött, és nem hiába. Feketét csak a Tíz tagjai hordhattak, de nekik állandóan azt kellett. Minhee még el is gondolkozott azon, hogy vajon feketék-e a szobáik, az ágyneműk, meg minden... erre is volt magyarázat. Xander Smith országában a fekete volt a gyászszín, ezért mindenki azt hordott, hogy megemlékezhessenek az áldozatokról, akiket a Természet magával ragadott. Az a rengeteg ember... már nincs...

A kérdezett személy fel is ismerte őket. A férfi Igor Ivanovich volt. Meg lehetett ismerni az arcberendezéséről. Kicsit iszákosnak tűnt. Minhee sejtette, miért volt itt pont ő. Mr. Ivanovich régebben katona volt, és a harcművészeteket is ismerte. Ez látszott is rajta az izmai miatt.

Azt viszont nem értette, hogy Heidi Strauch mit keresett ott. De komolyan. Elismerte, hogy a németek tudtak valamit, de ezzel nem kellett volna az orrukkal reszelni az Isten lábát. Igazából Minhee nem volt vallásos, de voltak olyan szófordulatok, amiket szeretett.

- Igen - válaszolt. Igor Ivanovich odanyújtott egy szerkezetet, Minhee pedig rátette az ujját. Ez a kicsi, telefon alakú valami egy DNS leolvasó volt. Hamarosan egy tű nőtt ki belőle, amely a lány húsába fúródott. Ő tűrte a fájdalmat. Nem mintha sok választása lett volna...

- Pozitív - zseniális megállapítás Miss Strauch szájából, miután a leolvasó zöld lett.

- A Tíz tagjai vagyunk, Heidi Strauch, és Igor Ivanovich. Idén ön is ki lett választva, hogy feláldozza magát az emberi faj védelme, és túlélése céljából.

- Melyik vagyok? Remélem, nem a legszebb.

- Nem. Maga a másik, de majd jelölést is kaphat hozzá, ne aggódjon - Mr. Ivanovich minden báját, és csábját bevetette... nem sok sikerrel.

- Csodás - forgatta a szemeit Minhee - a családom tud róla?

- Természetesen. Magának már csak velünk kell jönnie. Elbúcsúzni sajnos nem lehet. Majd csak nyíltan, mindenki előtt - Miss Strauch elmosolyodott.

"Örülsz, hogy nem a te fattyaid döglenek meg, ugye, te kurva?" - gondolta Minhee, de viszonozta a gesztust.

- Maga nagyon szimpatikus - állapította meg Mr. Ivanovich, ekkor azonban Minhee szemei szinte villogni kezdtek.

- Éppen ezért nem fogok megdögleni - lábát meglendítve tökéletes célzással találta el a férfi ágyékát, aki felüvöltve rogyott a földre. Már csak Heidi Strauch volt hátra. Nagy cucc! Leguggolt, egyik térdét viszont kinyújtotta, úgy forgott egyet nagyon gyorsan. A nő elvágódott. A helyzetet kihasználva pedig Minhee sarkon fordult, és futni kezdett. Kezéből kicsúszott a bábu.

" Tarts ki, Bobby! Visszajövök érted!"

- Állítsák meg! Szökevény! - ordította Miss Strauch. Minhee pedig szaladt. Csak szaladt, és szaladt, de valamitől hirtelen nem tudott mozdulni. Akárhogyan akarta mozgatni bármijét is, nem tudta. Sőt, testét valami bénító sugár kontrollálta.

"Az a rohadék!"

Heidi Strauch felállt, kezét kitárva pedig azonnal visszaszerezte a sokkbogarat, amely egy piciny, kapszulaszerű fémdarab volt.

Minhee nem bírt megmozdulni, sőt, a képek is egyre furcsábbak voltak. Kavarodtak a szürkék. Minden árnyalata...

- Nem menekülhet el, az nem lenne fair - Igor Ivanovich hozzá lépett. Felemelte a tehetetlen testet a földről. Minhee elektrosokkos állapotban nem igazán tudott mihez kezdeni magával, szóval kellett neki a segítség. Ivanovich felhívta a szürke kocsiját, ami hamarosan le is parkolt előtte.

Bepakolták hátra a lányt, utána beültek, és elindultak.

*Főépület, Városközpont, TT1 alatti terület, -3. Emelet, üres, elhagyatott szoba (péntek, 07:13)*

Minhee emlékei tértek vissza először. Felbukkant benne a családja, Bobby, az első szerelme, az iskola, az edzései...

Utána Igor Ivanovich, és Heidi Strauch. Az a két figura mumussá nőtte ki magát hirtelen, a lányt rettegéssel töltötték el a képei.

De ezzel nem volt egyedül.

Naeun például Nofoto Naidoo és Zhang Lian-Lei karakterétől félt, két hideg gyilkostól. Ő már eszméleténél volt. Bal kezét a falhoz bilincselték, a jobb pedig be volt kötve. Ez egy börtön volt, sőt, rosszabb. Az elején még küzdött, de belefáradt. A földre huppanva bambult maga elé, fél szemmel a vele szemben lévő srácot bambulva. Nagyon szimpatikusnak találta, holott még nem is beszéltek. A srác agya ugyanis blokkolva volt, ezt a speciális sapkából lehetett észrevenni. Csak ült a földön, szemei viszont ide-oda jártak.

"Lehet, hogy néma" - gondolta Naeun, de ettől függetlenül tetszett neki a szoba egyetlen hím lakosa. A másik még mindig nem érkezett meg. Naeun tekintete a másik lányra tévedt, aki lassan ébredezni kezdett. Az ő végtagjai stílusosan fel voltak láncolva a falra, mint Jézus a kereszten, lábai le sem értek a földre.

Viszont már pislogott. Tincsei idétlenül lógtak a nyakába, a frufruja a szemébe.

Naeun minden bátorságát összeszedte. Kicsit félt, de a halálnál rosszabb nem várhatott rá, még akkor sem, ha a társa életveszélyesnek tűnt. A kettő közül őt találta szimpatikusabbnak, és annak, akit meg is mert szólítani.

-  Szia – ennyit sikerült kiböknie. A lány azonnal felkapta a fejét, tekintetében először az elveszettség, a félelem és a rengeteg kétely jelent meg, de ezek hamarosan átváltottak a mérhetetlen dühvé.

- Hol vagyok? – kérdezte.

- Valami bázison. Itt vigyáznak ránk, amíg el nem visznek minket – Naeun csak ennyit tudott, semmi mást. Azonban ekkor a fiú is megszólalt:

- Ez a Főépület egyik földalatti terme. Átestünk valamiféle műtéten, azért van a bal alkarunk bekötve. Biztos dögcédula.  

 - Tiszta. A másik srácot még nem hozták be? – érdeklődött az újonc, de a fiú csak felsóhajtott.

- Én érkeztem a leghamarabb. Mikor feleszméltem, láttam valakit abban a székben ücsörögni, – tekintetével az említett műanyag, de mégis trónhoz hasonló dologra mutatott, amin semmi kötél, vagy öv nem volt – de aztán lejött Xander Smith. Nem tudom, mit keresett itt. A srác azóta felszívódott, bár egy időszakot kómában éltem meg - sóhajtott fel reménytelenül. Furdalta a kíváncsiság, hogy vajon hol lehetett a negyedik tag.

- Érdekes - a lány csak ennyit nyögött ki, míg a szemeivel végigmérte a két másik illetőt. Egy szőke hajú srácot látott, és egy sötétbarna hajú lányt.

- Naeun vagyok - az utóbbi igyekezett egy kedves mosolyt csalni bágyadt arcára.

- Lényegtelen, hamarosan úgyis megdöglünk - fújtatott a másik - de amúgy Minhee.

- Én meg csak Minnie - vont vállat a harmadik nyugodtan. Talán ő viselte a legjobban ezt a fogságot, habár jelenleg Minhee is nagyon higgadtnak tűnt. Jelenleg. Azonban Taemin jól látta, amint a lány izmai megfeszültek. Naeun arcán pedig elfolyt a smink.

Mindenesetre a fiú csak megrázta a fejét, mintha magában vitatkozott volna. Végük, meghalnak. Innen nincs menekvés, hiába próbálkozik akárki akármivel. Ha még ő sem tudott túljárni az eszükön, akkor a csapat tagjai tényleg nem hiába lettek vezetők. Ebben a pillanatban lánccsörgés szakította félbe a gondolatait. Azonnal felpillantott, de csak Minhee volt az, amint éppen szabadulni akart.

- Felesleges. Ezek a legjobb cuccok. Nem fogsz tudni menekülni - így érezte a legkorrektebbnek. Közölnie kellett a tényt.

- Fogd be a pofád, te anyámasszony katonája! Sikerülni fog - Minhee azonnal ráförmedt a srácra. Ha eddig mindig kiszabadult, akkor most is fog menni! Nem egy Xander Smith fogja meghatározni az életét! Az már biztos.

- Tényleg nagyon erős ez a lánc - Naeun egyetértett a kiszemeltjével. Ha már úgyis meghalnak, legalább ne szűzen tegyék, és ki lenne alkalmasabb erre a feladatra egy nagyon helyes srácnál? Nagyjából senki.

- Nálam nem erősebb - a lány arcán már legördült egy könnycsepp. Nem bírta ezt a fajta fogságot.

- De - Minnie ennyit fűzött csak a dologhoz. Kíváncsi volt már a másik fiúra, és kezdett elege lenni ebből a kettőből. Az IQ-juk együttesen kiteszi a tizenötöt. Maximum. Felsóhajtott, utána eldőlt azon az ágynak nevezett valamin.

- Nem halhatok meg - Minhee már sírt. Egyre keservesebb látványt nyújtott ez a kétségbeesett arc, a remegő testtel.

- Senki nem akar meghalni, azonban ez nem kívánságműsor. Meghalsz, ha úgy döntenek.

- Minnienek igaza van. Lehetetlen túlélni ezt az egészet - helyeselt Naeun. Elvégre, ha egy véleményen van a kiszemelttel, akkor az csak felfigyel rá, nem?

Minhee csak fújtatott.

- Bólogatójános.

- Az a gáz, hogy minden cuccunkat elvették. Ha rajtam maradtak volna az eszközeim, akkor simán kiszökhetnék. Vagy már meg is tettem volna, csak valószínűleg tudták, hogy ez lesz, esetleg tapasztalták. Nem hülyék... annyira - magyarázta Minnie, inkább magának, mint másnak. Nem igazán gondolkozott a menekülésen. Úgy volt vele, hogy Citytown elég kicsi város ahhoz, hogy névtelenül elbújhasson, és élhessen anélkül, hogy a kormány rátalálna. Neki ez a sorsa. Meghal, és kész.

- Az erős srác biztosan kiszökött. Lehet, hogy olyan volt, mint Hulk – fújtatott unottan Minhee, mire a fiú szinte felpattant a helyéről.

- Honnan veszed, hogy nem én vagyok az erős srác?

- Nézz tükörbe, kicsim. Annyi izom van rajtad, mint nekem egy szál hajamban – Minhee a szemeit forgatva beszélt, utána azonnal nekifeszült a kiszabadulásnak. Sikertelenül. Ismét. Nem is foglalkozott a társa hápogásával, majd hisztérikus dühkitörésével.

- Simán lehetnék én az erős! – visította. Mindenkinek szimpatikus alakká vált a fiatalember, de komolyan… szinte sugárzott belőle az érettség, a tapasztalat, a tudás.

- Nem, te maximum a ravasz lehetsz – ebben még Naeun is egyetértett a vele egynemű élőlénnyel. Lánynak nem merte volna besorolni, ahhoz Minhee túl vadnak tűnt. Ráadásul annyira nem is volt szép. Olyan átlagos volt a kicsi szemeivel, nyomott pofijával, frufrus frizurájával. Tipikus ázsiai nő, ellenben az ifjabbik szemei nagyok voltak, arca pedig különlegesen ovális. Ő egzotikus volt, és fejlett, modern, mint Taemin a maga lányos megjelenésével. A legfurcsább tény azonban az volt vele kapcsolatban, hogy mégis tökéletes férfias kiállással rendelkezett. Tiszta paradoxon.

- Már nem azért, de a másik srác sem tűnt olyan izomagynak. Nem tudom, hogy ő mitől lett erős...

- Csak féltékeny vagy, mert biztosan jobb pasi nálad - Minhee elégedetlenül felsóhajtott. Nem fog menni ez a szabadulás. Már mindent megpróbált, de egyszerűen nem tudott menekülni Xander Smith csapdájából. Mocskos kormány! Az is lehet, hogy ez a Természet nem is létezik, csak az emberek félnek tőle. Mindenesetre amíg ezek irányítanak, addig kizárt, hogy értelmes kormányzás legyen...

Taemin is ezen a véleményen volt. A Természetet valami kegyetlen szörnynek képzelte el, ami mindig mindent felzabál. Inkább kötnének vele kompromisszumot. Mondjuk nem küldenének ki áldozatokat, cserébe segítenek neki valamiben. Ez ezerszer logikusabb, mint ez az áldozatosdi. Ő legalábbis annak találta, és sokkal ravaszabb megoldások is az eszébe jutottak. Viszont ez minden megoldási listán a legalsó helyen szerepelt. Gusztustalan így játszadozni az emberi életekkel. Ha polgármester lehetne, vagy csak bekerülhetne a Tíz tagjai közé, akkor rengeteg dolgon változtatna. Kezdve ezzel az eszetlenséggel. Biztos nem jött ide semmilyen szörny, hogy mától fogva évi négy ifjút szeretne megenni. Ez csakis emberi hülyeség lehetett. Mi más? Lehet, hogy a város falain kívül van ez a Természet, de csak az öregek tudják, hogy mi ez. A fiataloknak nem tanítják. Taemin ebbe a rendszerbe beleszületett, neki megszokott volt ez a vacakság, de valahol zavarta. Egyszerűen nem fért a fejébe a logikája ennek az egésznek. Egyszer nagy lelkesen elkezdett építeni egy robotot az ilyen helyzetekre, de fel kellett adnia. Nem volt meg hozzá a kézügyessége sem neki, sem a Méreg bármely tagjának. Pech. Kénytelen volt ezt a vackot ő maga végigszenvedni.

A lift ajtaja azonban hirtelen kinyílt. Mind a három illető felkapta a fejét szinte teljesen egyszerre, hogy láthassák a jövevényeket. Az egyik Xander Smith volt. Milyen meglepő! Az a mocskos emberrabló lejött hozzájuk. Biztos jót röhög magában!

De ki volt mellette?

Minnie, Naeun és Minhee nagyokat pislogva figyelték a vadidegent, aki nevetgélt az idősebb emberrel. Csak nem új tag? Nekik akarják bemutatni először? Nagyon vicces... Xander Smith humora kritikán aluli.

- Nagyon jólesett, köszönöm - hajolt meg a srác, mint egy vérbeli ázsiai. Még Naeunnek sem ment ennyire, pedig ő mindig figyelt a megjelenésre, és a tökéletességre. Sőt, Minhee, aki rengetek küzdősport során tanulta ezt el, szintén leesett állal bámulta a jelenetet.

- Jaj, Minho, ne nevettess! Olyan vagy, mintha a saját fiam lennél. Megérdemelted - Mr. Smith nevetve megveregette a fiatal srác vállát, aki azonban hirtelen elkomorult.

- Ez olyan, mint az, amit meséltél. A férfi a halála előtt megvacsorázott - a fiú, azaz nevén nevezve Minho besétált a kicsi teremben a székhez.

- Az Utolsó Vacsora története. Tudod, a Pusztítás előtt az emberek nagy része ebben a vallásban hitt. Mára ez egy picit megváltozott. Lehet, hogy van igazságalapja, de mára már átértékelődött az egész - magyarázta a férfi, miközben az ifjabbik odaláncolta magát a székhez, azzal a lánccal, amit magával hozott.

- Már ezt is tudom - kacsintott amaz, mire Xander Smith arcán megjelent egy szomorú mosoly, mintha fájt volna neki a dolog.

- Akkor holnap találkozunk, nagylegény - megveregette a másik vállát, majd egy rövid, mosollyal teli integetést követően eltűnt a liftben.

A három ifjú elkerekedett szemekkel nézett a jövevényre, aki nyugodtan ücsörgött a székben.

- Ez mi volt? - Minhee volt a legbátrabb.

- Oh, fenn vagytok? Ne haragudjatok - az újonc zavarában kissé elpirult - Minho vagyok, a Legerősebb.

- Mi volt ez a beszélgetés? - erősködött tovább a lány, hogy ez az agyatlan is rájöjjön a dologra.

- Xanderrel beszélgettünk - olyan hangnemmel jelentette ezt ki, mintha a világ legnagyobb természetessége lenne. Pedig nem volt az.

- Miért nem próbáltál meg megszökni?

- Azért, Taemin, mert felesleges. Mindenképpen én megyek. Ez a vállalat pedig kicsit erős négy ember ellen. Ráadásul a sors így akarta - Minho megvonta a vállát, hangja olyan nyugodt volt, mintha csak a suliban készült volna megírni a dolgozatot, amire tanult rendesen. Ennek ellenére látszott, hogy picit meg volt illetődve.

- Honnan tudod, hogy Taemin a nevem? - a másik fiú gyanakvóan nézett a magasabbikra - Apád elmondta, mi?

- Nem. Ő nem tudta volna elmondani, nem is látom őt, szinte soha - Minho kissé elszomorodott - Xander mutatta, és te tűntél a legfiúsabbnak. Gondoltam, te leszel az.

- Miért vagy ilyen jóban Xander Smithszel? - ez már Minhee volt. Nem bírta ezt a sok felesleges beszédet. Minho vöröslő arccal lehajtotta a fejét, de még így is látszott az a mérhetetlen szomorúság, amit leplezni szeretett volna.

- Kiskorom óta sokat járok ide. Asuka Fukimitchu az édesanyám.