4. Fogságban

*Brüsszel sétány (csütörtök, 17:58)

Csendben baktatott hazafelé a megszokott helyéről. Nagyokat pislogott maga elé. Fáradt volt. Túl fáradt. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy beledőlhessen a pihe-puha ágyikójába, és tojhasson az egész világra. Ez egy megterhelő, hosszú, és kimerítő nap volt a számára, nem mellesleg még stresszelnie is kellett egy bizonyos dolog miatt. Ásított. Valahogy úgy érezte, hogy tökéletesen megegyezett a jövendőbeli áldozattal. Pont az ő témája volt. Gondolkozott azon, hogy vajon ez csupán a sors iróniája volt-e, hogy pont őt választották ki. Elvégre egy igazi túlélő küzd. Harcol. Irányít. Gondolkozik. Feltalálja magát. Túlél. Mint ő. Ez a tulajdonság nem csak egy szót jelentett. Egy fogalom volt. Sejtette, hogy nem ússza meg idén a dolgot. Valahogy érezte, küzdenie kell. Elvégre erre tette fel az életét. Harcolt, küzdött, és Bobby nagyon sok dologban segített neki ebben. Kissé elmosolyodott, amint a kezében lévő bábura pillantott. Sokat jelentett neki. Túl sokat. Egy kicsit megállt, hogy megigazíthassa a kontyát. A hajgumit kivéve, rakoncátlan tincsei azonnal ezer- meg ezerfelé kezdtek állni, hajhagymáit megkönnyebbülésként érintette a dolog. Mindig túl szorosra gumizta fel. Ennek ellenére kijött ez a sok vacak! Elege volt! Hogy mit utált nagyon? Azt, hogy a félreállás külön problémát jelentett a mozgójárdák miatt. A többi nem zavarta. Aki itt született, annak nem furcsa. Annak nem hiányoznak a rendes színek. Mert ez egy szürke helység volt. Az égen nem sütött át a nap, ennek ellenére ugyanolyan gyilkos volt. Egy burok szegélyezte Citytown-t, ami szürkén ragyogott a szürke utakra. Ezeken közlekedtek az ugyanolyan szürke automata autók, amiket szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól. A szürke épületek hatalmas szörnyekként tekintettek vissza a szürke emberekre, akik szürke hangulatukban voltak. Maximum a ruháik voltak színesek, de az is inkább a gyerekeknek, kamaszoknak, fiatal felnőtteknek. A rendes felnőttek, akiknek munkahelyük volt már, azok  öltönyökben, kosztümökben sétálgattak. Az sem volt sokkal jobb, már nem azért...

Az ő ruhái alapból színtelenebbek voltak. Szerette a szürkét, a sötétlilát, a feketét és a fehéret. Néha hordott más színt is, de ezek voltak a kedvencei. Illetve kontyban hordta a haját. Néha hagyta, hogy szabadon rakoncátlankodjanak a tincsei. De csak néha.

- Joo Minhee?

A mély hangra felkapta a fejét. Két ember állt előtte, egy nő, és egy férfi. A nő ruhája egy egyszerű, fekete kosztüm volt, a férfié pedig egy fekete öltöny. Nahát! Pont most gondolkozott el a színeken, erre tessék! Mondjuk, ő a szürkével jött, és nem hiába. Feketét csak a Tíz tagjai hordhattak, de nekik állandóan azt kellett. Minhee még el is gondolkozott azon, hogy vajon feketék-e a szobáik, az ágyneműk, meg minden... erre is volt magyarázat. Xander Smith országában a fekete volt a gyászszín, ezért mindenki azt hordott, hogy megemlékezhessenek az áldozatokról, akiket a Természet magával ragadott. Az a rengeteg ember... már nincs...

A kérdezett személy fel is ismerte őket. A férfi Igor Ivanovich volt. Meg lehetett ismerni az arcberendezéséről. Kicsit iszákosnak tűnt. Minhee sejtette, miért volt itt pont ő. Mr. Ivanovich régebben katona volt, és a harcművészeteket is ismerte. Ez látszott is rajta az izmai miatt.

Azt viszont nem értette, hogy Heidi Strauch mit keresett ott. De komolyan. Elismerte, hogy a németek tudtak valamit, de ezzel nem kellett volna az orrukkal reszelni az Isten lábát. Igazából Minhee nem volt vallásos, de voltak olyan szófordulatok, amiket szeretett.

- Igen - válaszolt. Igor Ivanovich odanyújtott egy szerkezetet, Minhee pedig rátette az ujját. Ez a kicsi, telefon alakú valami egy DNS leolvasó volt. Hamarosan egy tű nőtt ki belőle, amely a lány húsába fúródott. Ő tűrte a fájdalmat. Nem mintha sok választása lett volna...

- Pozitív - zseniális megállapítás Miss Strauch szájából, miután a leolvasó zöld lett.

- A Tíz tagjai vagyunk, Heidi Strauch, és Igor Ivanovich. Idén ön is ki lett választva, hogy feláldozza magát az emberi faj védelme, és túlélése céljából.

- Melyik vagyok? Remélem, nem a legszebb.

- Nem. Maga a másik, de majd jelölést is kaphat hozzá, ne aggódjon - Mr. Ivanovich minden báját, és csábját bevetette... nem sok sikerrel.

- Csodás - forgatta a szemeit Minhee - a családom tud róla?

- Természetesen. Magának már csak velünk kell jönnie. Elbúcsúzni sajnos nem lehet. Majd csak nyíltan, mindenki előtt - Miss Strauch elmosolyodott.

"Örülsz, hogy nem a te fattyaid döglenek meg, ugye, te kurva?" - gondolta Minhee, de viszonozta a gesztust.

- Maga nagyon szimpatikus - állapította meg Mr. Ivanovich, ekkor azonban Minhee szemei szinte villogni kezdtek.

- Éppen ezért nem fogok megdögleni - lábát meglendítve tökéletes célzással találta el a férfi ágyékát, aki felüvöltve rogyott a földre. Már csak Heidi Strauch volt hátra. Nagy cucc! Leguggolt, egyik térdét viszont kinyújtotta, úgy forgott egyet nagyon gyorsan. A nő elvágódott. A helyzetet kihasználva pedig Minhee sarkon fordult, és futni kezdett. Kezéből kicsúszott a bábu.

" Tarts ki, Bobby! Visszajövök érted!"

- Állítsák meg! Szökevény! - ordította Miss Strauch. Minhee pedig szaladt. Csak szaladt, és szaladt, de valamitől hirtelen nem tudott mozdulni. Akárhogyan akarta mozgatni bármijét is, nem tudta. Sőt, testét valami bénító sugár kontrollálta.

"Az a rohadék!"

Heidi Strauch felállt, kezét kitárva pedig azonnal visszaszerezte a sokkbogarat, amely egy piciny, kapszulaszerű fémdarab volt.

Minhee nem bírt megmozdulni, sőt, a képek is egyre furcsábbak voltak. Kavarodtak a szürkék. Minden árnyalata...

- Nem menekülhet el, az nem lenne fair - Igor Ivanovich hozzá lépett. Felemelte a tehetetlen testet a földről. Minhee elektrosokkos állapotban nem igazán tudott mihez kezdeni magával, szóval kellett neki a segítség. Ivanovich felhívta a szürke kocsiját, ami hamarosan le is parkolt előtte.

Bepakolták hátra a lányt, utána beültek, és elindultak.

*Főépület, Városközpont, TT1 alatti terület, -3. Emelet, üres, elhagyatott szoba (péntek, 07:13)*

Minhee emlékei tértek vissza először. Felbukkant benne a családja, Bobby, az első szerelme, az iskola, az edzései...

Utána Igor Ivanovich, és Heidi Strauch. Az a két figura mumussá nőtte ki magát hirtelen, a lányt rettegéssel töltötték el a képei.

De ezzel nem volt egyedül.

Naeun például Nofoto Naidoo és Zhang Lian-Lei karakterétől félt, két hideg gyilkostól. Ő már eszméleténél volt. Bal kezét a falhoz bilincselték, a jobb pedig be volt kötve. Ez egy börtön volt, sőt, rosszabb. Az elején még küzdött, de belefáradt. A földre huppanva bambult maga elé, fél szemmel a vele szemben lévő srácot bambulva. Nagyon szimpatikusnak találta, holott még nem is beszéltek. A srác agya ugyanis blokkolva volt, ezt a speciális sapkából lehetett észrevenni. Csak ült a földön, szemei viszont ide-oda jártak.

"Lehet, hogy néma" - gondolta Naeun, de ettől függetlenül tetszett neki a szoba egyetlen hím lakosa. A másik még mindig nem érkezett meg. Naeun tekintete a másik lányra tévedt, aki lassan ébredezni kezdett. Az ő végtagjai stílusosan fel voltak láncolva a falra, mint Jézus a kereszten, lábai le sem értek a földre.

Viszont már pislogott. Tincsei idétlenül lógtak a nyakába, a frufruja a szemébe.

Naeun minden bátorságát összeszedte. Kicsit félt, de a halálnál rosszabb nem várhatott rá, még akkor sem, ha a társa életveszélyesnek tűnt. A kettő közül őt találta szimpatikusabbnak, és annak, akit meg is mert szólítani.

-  Szia – ennyit sikerült kiböknie. A lány azonnal felkapta a fejét, tekintetében először az elveszettség, a félelem és a rengeteg kétely jelent meg, de ezek hamarosan átváltottak a mérhetetlen dühvé.

- Hol vagyok? – kérdezte.

- Valami bázison. Itt vigyáznak ránk, amíg el nem visznek minket – Naeun csak ennyit tudott, semmi mást. Azonban ekkor a fiú is megszólalt:

- Ez a Főépület egyik földalatti terme. Átestünk valamiféle műtéten, azért van a bal alkarunk bekötve. Biztos dögcédula.  

 - Tiszta. A másik srácot még nem hozták be? – érdeklődött az újonc, de a fiú csak felsóhajtott.

- Én érkeztem a leghamarabb. Mikor feleszméltem, láttam valakit abban a székben ücsörögni, – tekintetével az említett műanyag, de mégis trónhoz hasonló dologra mutatott, amin semmi kötél, vagy öv nem volt – de aztán lejött Xander Smith. Nem tudom, mit keresett itt. A srác azóta felszívódott, bár egy időszakot kómában éltem meg - sóhajtott fel reménytelenül. Furdalta a kíváncsiság, hogy vajon hol lehetett a negyedik tag.

- Érdekes - a lány csak ennyit nyögött ki, míg a szemeivel végigmérte a két másik illetőt. Egy szőke hajú srácot látott, és egy sötétbarna hajú lányt.

- Naeun vagyok - az utóbbi igyekezett egy kedves mosolyt csalni bágyadt arcára.

- Lényegtelen, hamarosan úgyis megdöglünk - fújtatott a másik - de amúgy Minhee.

- Én meg csak Minnie - vont vállat a harmadik nyugodtan. Talán ő viselte a legjobban ezt a fogságot, habár jelenleg Minhee is nagyon higgadtnak tűnt. Jelenleg. Azonban Taemin jól látta, amint a lány izmai megfeszültek. Naeun arcán pedig elfolyt a smink.

Mindenesetre a fiú csak megrázta a fejét, mintha magában vitatkozott volna. Végük, meghalnak. Innen nincs menekvés, hiába próbálkozik akárki akármivel. Ha még ő sem tudott túljárni az eszükön, akkor a csapat tagjai tényleg nem hiába lettek vezetők. Ebben a pillanatban lánccsörgés szakította félbe a gondolatait. Azonnal felpillantott, de csak Minhee volt az, amint éppen szabadulni akart.

- Felesleges. Ezek a legjobb cuccok. Nem fogsz tudni menekülni - így érezte a legkorrektebbnek. Közölnie kellett a tényt.

- Fogd be a pofád, te anyámasszony katonája! Sikerülni fog - Minhee azonnal ráförmedt a srácra. Ha eddig mindig kiszabadult, akkor most is fog menni! Nem egy Xander Smith fogja meghatározni az életét! Az már biztos.

- Tényleg nagyon erős ez a lánc - Naeun egyetértett a kiszemeltjével. Ha már úgyis meghalnak, legalább ne szűzen tegyék, és ki lenne alkalmasabb erre a feladatra egy nagyon helyes srácnál? Nagyjából senki.

- Nálam nem erősebb - a lány arcán már legördült egy könnycsepp. Nem bírta ezt a fajta fogságot.

- De - Minnie ennyit fűzött csak a dologhoz. Kíváncsi volt már a másik fiúra, és kezdett elege lenni ebből a kettőből. Az IQ-juk együttesen kiteszi a tizenötöt. Maximum. Felsóhajtott, utána eldőlt azon az ágynak nevezett valamin.

- Nem halhatok meg - Minhee már sírt. Egyre keservesebb látványt nyújtott ez a kétségbeesett arc, a remegő testtel.

- Senki nem akar meghalni, azonban ez nem kívánságműsor. Meghalsz, ha úgy döntenek.

- Minnienek igaza van. Lehetetlen túlélni ezt az egészet - helyeselt Naeun. Elvégre, ha egy véleményen van a kiszemelttel, akkor az csak felfigyel rá, nem?

Minhee csak fújtatott.

- Bólogatójános.

- Az a gáz, hogy minden cuccunkat elvették. Ha rajtam maradtak volna az eszközeim, akkor simán kiszökhetnék. Vagy már meg is tettem volna, csak valószínűleg tudták, hogy ez lesz, esetleg tapasztalták. Nem hülyék... annyira - magyarázta Minnie, inkább magának, mint másnak. Nem igazán gondolkozott a menekülésen. Úgy volt vele, hogy Citytown elég kicsi város ahhoz, hogy névtelenül elbújhasson, és élhessen anélkül, hogy a kormány rátalálna. Neki ez a sorsa. Meghal, és kész.

- Az erős srác biztosan kiszökött. Lehet, hogy olyan volt, mint Hulk – fújtatott unottan Minhee, mire a fiú szinte felpattant a helyéről.

- Honnan veszed, hogy nem én vagyok az erős srác?

- Nézz tükörbe, kicsim. Annyi izom van rajtad, mint nekem egy szál hajamban – Minhee a szemeit forgatva beszélt, utána azonnal nekifeszült a kiszabadulásnak. Sikertelenül. Ismét. Nem is foglalkozott a társa hápogásával, majd hisztérikus dühkitörésével.

- Simán lehetnék én az erős! – visította. Mindenkinek szimpatikus alakká vált a fiatalember, de komolyan… szinte sugárzott belőle az érettség, a tapasztalat, a tudás.

- Nem, te maximum a ravasz lehetsz – ebben még Naeun is egyetértett a vele egynemű élőlénnyel. Lánynak nem merte volna besorolni, ahhoz Minhee túl vadnak tűnt. Ráadásul annyira nem is volt szép. Olyan átlagos volt a kicsi szemeivel, nyomott pofijával, frufrus frizurájával. Tipikus ázsiai nő, ellenben az ifjabbik szemei nagyok voltak, arca pedig különlegesen ovális. Ő egzotikus volt, és fejlett, modern, mint Taemin a maga lányos megjelenésével. A legfurcsább tény azonban az volt vele kapcsolatban, hogy mégis tökéletes férfias kiállással rendelkezett. Tiszta paradoxon.

- Már nem azért, de a másik srác sem tűnt olyan izomagynak. Nem tudom, hogy ő mitől lett erős...

- Csak féltékeny vagy, mert biztosan jobb pasi nálad - Minhee elégedetlenül felsóhajtott. Nem fog menni ez a szabadulás. Már mindent megpróbált, de egyszerűen nem tudott menekülni Xander Smith csapdájából. Mocskos kormány! Az is lehet, hogy ez a Természet nem is létezik, csak az emberek félnek tőle. Mindenesetre amíg ezek irányítanak, addig kizárt, hogy értelmes kormányzás legyen...

Taemin is ezen a véleményen volt. A Természetet valami kegyetlen szörnynek képzelte el, ami mindig mindent felzabál. Inkább kötnének vele kompromisszumot. Mondjuk nem küldenének ki áldozatokat, cserébe segítenek neki valamiben. Ez ezerszer logikusabb, mint ez az áldozatosdi. Ő legalábbis annak találta, és sokkal ravaszabb megoldások is az eszébe jutottak. Viszont ez minden megoldási listán a legalsó helyen szerepelt. Gusztustalan így játszadozni az emberi életekkel. Ha polgármester lehetne, vagy csak bekerülhetne a Tíz tagjai közé, akkor rengeteg dolgon változtatna. Kezdve ezzel az eszetlenséggel. Biztos nem jött ide semmilyen szörny, hogy mától fogva évi négy ifjút szeretne megenni. Ez csakis emberi hülyeség lehetett. Mi más? Lehet, hogy a város falain kívül van ez a Természet, de csak az öregek tudják, hogy mi ez. A fiataloknak nem tanítják. Taemin ebbe a rendszerbe beleszületett, neki megszokott volt ez a vacakság, de valahol zavarta. Egyszerűen nem fért a fejébe a logikája ennek az egésznek. Egyszer nagy lelkesen elkezdett építeni egy robotot az ilyen helyzetekre, de fel kellett adnia. Nem volt meg hozzá a kézügyessége sem neki, sem a Méreg bármely tagjának. Pech. Kénytelen volt ezt a vackot ő maga végigszenvedni.

A lift ajtaja azonban hirtelen kinyílt. Mind a három illető felkapta a fejét szinte teljesen egyszerre, hogy láthassák a jövevényeket. Az egyik Xander Smith volt. Milyen meglepő! Az a mocskos emberrabló lejött hozzájuk. Biztos jót röhög magában!

De ki volt mellette?

Minnie, Naeun és Minhee nagyokat pislogva figyelték a vadidegent, aki nevetgélt az idősebb emberrel. Csak nem új tag? Nekik akarják bemutatni először? Nagyon vicces... Xander Smith humora kritikán aluli.

- Nagyon jólesett, köszönöm - hajolt meg a srác, mint egy vérbeli ázsiai. Még Naeunnek sem ment ennyire, pedig ő mindig figyelt a megjelenésre, és a tökéletességre. Sőt, Minhee, aki rengetek küzdősport során tanulta ezt el, szintén leesett állal bámulta a jelenetet.

- Jaj, Minho, ne nevettess! Olyan vagy, mintha a saját fiam lennél. Megérdemelted - Mr. Smith nevetve megveregette a fiatal srác vállát, aki azonban hirtelen elkomorult.

- Ez olyan, mint az, amit meséltél. A férfi a halála előtt megvacsorázott - a fiú, azaz nevén nevezve Minho besétált a kicsi teremben a székhez.

- Az Utolsó Vacsora története. Tudod, a Pusztítás előtt az emberek nagy része ebben a vallásban hitt. Mára ez egy picit megváltozott. Lehet, hogy van igazságalapja, de mára már átértékelődött az egész - magyarázta a férfi, miközben az ifjabbik odaláncolta magát a székhez, azzal a lánccal, amit magával hozott.

- Már ezt is tudom - kacsintott amaz, mire Xander Smith arcán megjelent egy szomorú mosoly, mintha fájt volna neki a dolog.

- Akkor holnap találkozunk, nagylegény - megveregette a másik vállát, majd egy rövid, mosollyal teli integetést követően eltűnt a liftben.

A három ifjú elkerekedett szemekkel nézett a jövevényre, aki nyugodtan ücsörgött a székben.

- Ez mi volt? - Minhee volt a legbátrabb.

- Oh, fenn vagytok? Ne haragudjatok - az újonc zavarában kissé elpirult - Minho vagyok, a Legerősebb.

- Mi volt ez a beszélgetés? - erősködött tovább a lány, hogy ez az agyatlan is rájöjjön a dologra.

- Xanderrel beszélgettünk - olyan hangnemmel jelentette ezt ki, mintha a világ legnagyobb természetessége lenne. Pedig nem volt az.

- Miért nem próbáltál meg megszökni?

- Azért, Taemin, mert felesleges. Mindenképpen én megyek. Ez a vállalat pedig kicsit erős négy ember ellen. Ráadásul a sors így akarta - Minho megvonta a vállát, hangja olyan nyugodt volt, mintha csak a suliban készült volna megírni a dolgozatot, amire tanult rendesen. Ennek ellenére látszott, hogy picit meg volt illetődve.

- Honnan tudod, hogy Taemin a nevem? - a másik fiú gyanakvóan nézett a magasabbikra - Apád elmondta, mi?

- Nem. Ő nem tudta volna elmondani, nem is látom őt, szinte soha - Minho kissé elszomorodott - Xander mutatta, és te tűntél a legfiúsabbnak. Gondoltam, te leszel az.

- Miért vagy ilyen jóban Xander Smithszel? - ez már Minhee volt. Nem bírta ezt a sok felesleges beszédet. Minho vöröslő arccal lehajtotta a fejét, de még így is látszott az a mérhetetlen szomorúság, amit leplezni szeretett volna.

- Kiskorom óta sokat járok ide. Asuka Fukimitchu az édesanyám.